HKÉ. Halál közeli élmény.

Pozitív élmény.

Negatív élmény.

Halál közeli élménybeszámoló gyüjteménye.

Egy vers. :: gigian: Egy pillanatra odaát ::

Láttam közeledni a fényt
gyönyör, töltötte el a szivem.

Gondoltam jön a béke, szeretet,
egy gondtalan világ,
ahol nincs harag
nincs gyűlölet.
Pusztító ördög
szarvnélküli ember.

De sötét,
újra küszködés.
Szemem-nyitottam
ijedve láttam,
éreztem, fájdalom.

Magamhoz tértem
aztán láttam a pokolban éltem

– Mintha kiléptem volna a testemből, láttam a műtőben az orvosokat és egy erős, vakító fényt. Az anyámat láttam magam előtt, a lábánál ült a kedvenc tigrisem. Mindenkinek szárnya volt, csak nekem nem. Csak annyit éreztem, hogy nem akarok meghalni.

********************************************************************

- 1982. január 2-án szültem második gyermekemet. Így nem izgultam nagyon, no meg a háziorvos jelezte, hogy ott lesz a születésnél. Kissé ugyan kimerült voltam, mert a három utolsó napon sokat kellett dolgoznom.
- A kórházban még nem volt ott az altató orvos. Orvosom kérte, hogy próbáljam tartani magam. Ez nagyon fárasztott. Egyszer csak elájultam. Már alig hallottam, hogy a novér rám parancsolt, lélegezzek! Az orvos rákapcsolt az altató készülékre. Mielott ez hatott volna, a szülés beindult. Hallottam azt az édes kis hangot, amint felsírt. Megkönnyebbültem. De úgy éreztem, nem tudok tovább lélegezni. Még hallottam, hogy az orvos felkiált: - Gyerünk, a vérzést el kell állítani! - A szívem egyre hevesebben vert a vérveszteség miatt. Oxigénmaszkot kaptam. Nem bírtam tovább, túl fáradt lettem. Minden megállt körülöttem. Nagy béke öntött el.
- Úgy érzetem, hogy egy hullám testemet a mennyezet felé emeli. Csodálatos volt!
- Az lepett meg, hogy nagy fény érte a szememet. Ezután azt tapasztaltam, hogy a fény teljesen körülvesz.
- Azt kértem a fénytol, hogy küldjön vissza engem az új kisbabámhoz. Ekkor következot hallottam: - Én visszakísérem ot. - Nem láttam senkit és a hang sem volt ismeros. Nem is értettem, hogy is beszélhettem a fénnyel. Valahogy természetesnek tartottam.
- Ezután éreztem, hogy valamilyen ero vissza helyez a testembe. Újra éreztem a test súlyát és a fájdalmakat. Az orvos állt mellettem.
- Életemet már másként láttam, mint a leírt élmény elott. Korábban féltem a haláltól. Most már tudom, hogy nincs a Földön semmi ahhoz hasonló, mint az az intenzív szeretet, amit abból a fehér fénybol éreztem. Boldogan nézek elébe, hogy egyszer újra találkozzak azzal az érzéssel. A világra egész más szemmel tekintek, mint annakelotte.

 

- Long Islandon egy hetvenéves asszony, aki tizennyolc éves kora óta vak volt, a legnagyobb részletességgel el tudta mondani, mi történt körülötte, amikor szívrohama után az orvosok az újraélesztésével foglalkoztak. Nemcsak azt tudta megmondani, hogy milyenek voltak az alkalmazott műszerek, hanem még a színüket is megjelölte. Számomra az volt eben az esetben a legelképesztőbb, hogy ezeknek a műszereknek nagy részére ötven évvel ezelőtt, amikor az asszony utoljára láthatta volna őket, még csak nem is gondoltak. S mindezeken felül még azt is meg tudta mondani, hogy az orvos kék öltönyt viselt, amikor az újraélesztést megkezdte.

-A fiam megszülése nagyon nehéz volt: három napig vajúdtam és a végére már nagyon kimerültem. Közvetlenül a szülés után megkérdeztem, hogy miért harangoznak, mert olyan gyönyörű harangszót hallok.
Az orvos fölém hajolt, és én tudtam ugyan, hogy ez a szülész orvos, de helyette a kilenc éve halott bátyámat láttam, és hallottam, hogy szólongatott: Marcsó! Vigyázz ne aludj el! Mindig Marcsónak szólított gyermekkoromban. Az orvost már nem láttam, de hallottam, hogy azt mondja: „Gyorsan koffeint, mert exitál." Értettem, hogy ez mit jelent, tudtam, hogy a halált jelenti, és megnyugodtam benne."

- Egy hathónapos csecsemőt kritikus állapotban szállítottak be az intenzív osztályra, kifejezett vérszegénységgel, veseelégtelenséggel. Súlyos állapotát kapkodó légzés, szürke bőrszín és keringési elégtelenségre utaló tünetek jelezték. Az azonnali kezelés hatására a gyermek állapota gyorsan javult.
Néhány hónappal az eset után pánikreakciót figyeltek meg a gyermeknél, amikor egy áruháznál testvérei arra akarták rávenni, hogy másszon át egy sötét alagúton. A reakció oka akkor még nem volt nyilvánvaló, de ez az „alagútpánik" később többször is előfordult. Anyja szerint ilyen alkalmakkor a gyermek igen ijedt és izgatott, nagyon gyorsan beszél, és úgy tűnik, mintha az alagutat jól ismerné. Három és fél éves korában, amikor anyja a nagymama bekövetkezett haláláról beszélt vele, a gyermek a következő megjegyzést tette: „A nagymamának is át kell menni az áruházi alagúton, hogy eljusson Istenhez?"

- Tizennégy éves koromban kivették a vakbelemet. Egy hét múlva szövődményként hashártyagyulladás lépett fel. Nagyon súlyos állapotban voltam, 42°C körüli volt a hőmérsékletem. A szüleim és a nagymamám bejöttek látogatni. Édesanyám azonban nem sokáig bírta, kiment sírni a folyosóra. Leült egy fehér kórházi padra, közvetlenül a bejárati ajtó mellé, amerre az ajtószárny nyílik. Ezt én úgy mondom el, ahogyan láttam, mert miközben lázasan feküdtem a kórteremben, egyidejűleg kint voltam a folyosón is, az édesanyám mellett. Ebben akkor semmi rendkívülit nem találtam. Édesanyám sírva mondta édesapámnak, hogy: „meg fog halni". Erre én leellenőriztem, hogy valóban így van-e. Nehéz dolog ezt megmagyarázni. Olyan, mintha nem tudnám biztosan, hogy hányast kaptam, és megnézném az ellenőrzőmet. Én is úgy néztem utána valahogyan annak, hogy tényleg meg fogok-e halni. És akkor mondtam a nagymamámnak, hogy menjen ki, és meg édesanyámnak, hogy nem fogok meghalni."

Megingott a csónak, és a lány kizuhant a szabad vízbe. A következoket halljuk magától a lánytól:
************************************************************************************************

- Még hallottam, hogy azt mondja Feri Zsoltnak: "Nem tud úszni!" A víz alatt voltam, de már nem kapkodtam levego után. Mérhetetlen nyugalom szállt meg. Láttam mindent a víz alatt, minden halat, élolényt, mintha kitágult volna a látószögem. A tó bármely pontjára elláthattam. Ez nagyon meglepett, de leginkább az lepett meg, mikor kiemelkedtem a vízbol, és láttam a tehetetlen testemmel viaskodó Zsoltit, aki ki akart húzni onnan.

Sikerült valahogy felhúzniuk a csónakba, és én éreztem mennyire zaklatottak mindketten. Tisztán hallottam: Nyomjuk ki a vizet belole, próbáljuk újraéleszteni! Láttam a testemet, olyan volt mint egyébként, csak valahogy fényesebb. Fényt láttam magam körül, furcsa áttetszo fényt.

Szóltam nekik, hogy semmi bajom, itt vagyok, de ok nem vettek észre. Kiabáltam, de felém sem fordultak. Akkor azt gondoltam, vajon mi lehet velem a baj, hogy nem látnak engem? Én látom oket, ok pedig ügyet sem vetnek rám, egyre csak a testemmel vannak elfoglalva!

Ekkor vettem észre csak, hogy a vízfelület tükrén állok. Tudtam rajta menni anélkül, hogy bármilyen felületi gyorosödést okoztam volna a víz felszínén. Az okozott igazán meglepetést, amikor kiderült, tudok repülni is. A víztükör rettento sebességgel száguldott alattam, és gyorsan át is értem a túlsó partra. Ott láttam egy horgászó öreget, egy jókora hal akadt a horgára. Az öreg húzni kezdte a horgászbotját, erre az kettétört. A hal elvitte a másik felét a botnak.

Abban a pillanatban egy óriási lyuk, vagy mi kezdett kialakulni tolem jobbra a bokroknál. Ezzel egyidoben hallottam, amint Zsolti könyörög nekem, hogy térjek vissza hozzájuk a csónakba. Feri úgy nézett rá, mint aki megorült. "Kihez beszélsz?! Inkább segíts!" Erre Zsolti az felelte. "Még itt van! Olvastam már ilyenrol, most itt van valahol a közelünkben! Talán ha beszélek hozzá még visszatér!" Éreztem, hogy döntenem kell, visszamegyek, vagy elnyelodöm abban az átható lyukban, amely már akkorára nott, hogy majdnem elnyelt. Akkor azt mondtam magamnak: "Viszzamegyek."

Hirtelen köhögni, és fuldokolni kezdtem, öklendeztem. Nehezen kinyitottam szemeimet, és láttam, amint a két fiú sír felettem. Néhány óra múlva valamennyire rendbe jöttem, és a parton megemlítettem Zsoltinak, hogy hallottam, amint visszahívott. Eloször furcsán nézett majd azt kérdezte: "Tehát mégis igaz, láttál minket?" Ezek után elmondtam neki részletesen mindent, amit tapasztaltam, és jólesett, hogy hittek nekem, de akkor döbbentek meg igazán, amikor megkerestük az öreg bácsit, akinek eltörött a horgászbotja.

Azóta mindhárman hiszünk a halál utáni létben, vagy valamiben, ami ott vár minket, ha meg kell halnunk.

Egy hamburgi autopályán történt.
********************************

- 1985-ben, 20 éves koromban történt. A Bréma-Hamburg közötti autópályán Sittersen magasságában 140-160 km/óra sebességgel haladtam, amikor az egyik hátsó kerék defektet kapott. A kocsi még 50-60 méteren keresztül tartotta az irányt, majd kezdett az árok felé haladni. Ezalatt a 1-2 másodperc alatt a következo történt: egyszercsak 5-6 méter magasságból és 8-10 méterre a kocsi elott lebegve láttam az autót, és - feltehetoen egy sikoly folytán - a kitátott számat.

Teljesen nyugodt voltam, nem érdekelt az a test. Tudtam hogy az félt, de szinte megvontam a vállamat. Megszólalt bennem egy hang. Nem az én hangom, se férfi, se noi hangnak nem lehetett mondani. Csupán ezt mondta: most egy baleset lesz, de túl fogod élni, mert még feladataid vannak. Az életet csak Isten adhatja és veheti el.

Hozzá kell tennem, nem neveltek vallásosan. 5-10-szer voltam csak templomban. Tehát nem sulykolták belém az Isten szót. Késobb se mentem el az egyházakhoz, mert a történelem és egyes személyek ismeretében tudtam, hogy ott emberek saját karrierjüket egyengetik, és olyanról beszélnek, amit igazán nem is tudnak. De évente néhányszor feljött bennem az a gondolat, hogy de jó lenne, ha tényleg létezne Isten és az o túlvilága. Az értelmesebbé tenné ezt az életet. Megformáltam egy gondolatot kérés formában és koncentráltam, szinte imaként elmondtam: kérnék egy jelet, hogy van Isten!

Na, most aztán megkaptam a jelet. Én akkor azt hittem, hogy a Hang maga az Isten. No késobb ezt kielemeztem. Mindenesetre, ebben a 2-3 másodpercben egy nagy belso nyugalmat és békességet éreztem.

Mire a kocsi elérte az árkot és a levegoben megpördült, újra a testemben voltam. Éreztem ahogy az üveg az arcomat éri és záporoznak az "ütések." Ekkor vesztettem el az eszméletemet, tehát semmilyen "adás" nem volt.

Mint kiderült, mögöttem jött az autópályán kocsijával egy orvos, aki a nyaralásból tartott éppen hazafelé. Akkor még nem voltak mobil telefonok, de neki volt egy CB-rádiója, amivel azonnal tudta hívni a helikopteres mentoket. 5-10 perc alatt ott voltak. Az orvos emelt ki a kocsiból. Ekkor tértem magamhoz. Eltört a gerincem, megsérült a lépem és a vesém.

Az operációs asztalon fekve mindent hallottam, de semmit nem éreztem (az orvos utólag azt mondta, hogy ez a nem elég mély altatásnál elofordul). Szinte nevetnem kellett amikor azt hallottam, hogy "ez úgyis meg fog halni". Én tudtam hogy ezt túlélem!

Egy évig betegen feküdtem otthon. Ezalatt és az utána lévo hét évben annyira el voltam foglalva magammal és a tanulmányaimmal, hogy - bár gyakran gondoltam arra a napra - mégsem változtatta meg ez az esemény a gondolkodásomat illetve az életemet.

Ekkor szakmai zsákutcába kerültem. Úgy nézett ki, hogy hiába tanultam ki a közgazdaságot és az auditor tevékenységet. Most arra kértem Istent, hogy mutasson nekem utat (most nem jelet kértem).

A rákövetkezo napokban egy plakát ötlött a szemembe. Shri Mataji indiai asszony jött Hamburgba és egy egyszeru meditációs technikát oktatott: hogyan lehet napi negyed óra ellazulással a hátgerinc alsó végénél található kundalini energiát a fejteto csakra felé vinni, (ez a Sahaja jóga, nem egyenlo a kundalini jógával).

Már a tanfolyamon kezdtem éreznie valamit, talán nevezzük úgy, hogy az Isten és az ember összekapcsolódását. Késobb ez fokozódott. Azóta tudom, hogy létezik egy egészen más világ. Ezt nem magyarázatok alapján tudom, de naponta a gyakorlatok alatt tapasztalom és ez kiegyensúlyozottá tesz.

Szerényen élek, de új szakmám, a szoftver rendszerek tervezése sok országba eljuttat. A munkámat igyekszem precízen végezni, mert ezen a területen a hibákkal sok fájdalmat lehet okozni az embereknek, a program felhasználóinak vagy a kollégáknak. Harminckét évesen nosültem, most jön a gyerek.

Szerintem ez egy hétköznapi történet, csak sok ember nem veszi észre a jeleket. Nálam talán az elso egy markáns jel volt, de a többinél már kezdtem sejteni, hogy a földi véletlen mögött van egy nem eroszakos irányítás vagy rávezetés.

Ha ez az egész élet nincs hiába, akkor a barátunk (barátaink) csak-csak segítenek, hogy a magasabb összefüggések logikájának megfeleloen gyúródjunk át egy megfelelo anyagtalan közösségi lénnyé.

Egy sikertelen előzésközben történt
***********************************

- Elozni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövo személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom" - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövo kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából. Halálfélelmem volt. Innentol kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövo is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb elso tetotartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Idom sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött" az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az elobb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történeteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az elobb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövo autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövo autó. De mint késobb kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetoje kikerült a szélvédon, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették ot is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testébol, és odaszáll hozzám.

Azt mondta: Látod mit csináltál?" Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre o: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent." Valóban" - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyu módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az o hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek oszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétol, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következo pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyubb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó soforje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.

Halálközeli állapot az országúton
*********************************
100 km/h sebességgel mentem az autommal , mikor a pók az arcoba esett.

Aznap úgy délelott tíz órakor szálltam be a kocsimba, éppen bevásárolni indultam. Megrekedt meleg volt az utastérben, ezért lehúztam az ablakot és néhány száz méternyi bekötoút után ráhajtottam az országútra. Ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiómat, mint bármikor máskor, ha elindulok valahová. Azon a reggelen jókedvvel ébredtem és a délelotti bevásárlásom is izgalmasnak ígérkezett, ráhangoltam egy könnyuzenei csatornára és gondtalanul énekelni kezdtem hangosan, a sugárzott dallal szinkronban. Annyira jól éreztem magam, hogy éneklés közben fel sem tunt, hogy már csaknem száz kilométeres sebességgel száguldok a város felé. Ritmikusan ingattam a fejem a jól ismert ütemre és egyre felszabadultabban énekeltem, olyannyira, hogy a kezeimmel is verni kezdtem a ritmust a kormányon, mint egy dobos. Egészen eddig a pillanatig fantasztikusan telt a napom, egyre magasabban szárnyaltam a zene és a sebesség kábító eksztázisában, amikor egyszer csak valahonnan a fejem felol közvetlen az arcom elé ereszkedett egy óriási nyolclábú pók.

Az elso pillanatokban nem is fogtam fel igazán mi történik, de amikor tudatosodott bennem, hogy egy nagyméretu pók került rám valahonnan, azonnal pánikba estem. Gyerekkorom óta félek a pókoktól, valahogy irtózom tolük, és most egy ilyen nagy hasú szörnyeteg lógott a képembe.

Szinte önkívületben csapkodni kezdtem a kezeimmel és a pók valahogy az ölembe pottyant. Teljesen leblokkolt az agyam, már nem voltam tudatában annak, hogy épp az országúton haladok nagy sebességgel. Eltunt a zene varázslatos magával ragadó hangulata és egy pillanat alatt dermeszto rémület lett úrrá az egész testemen. Reflexszeruen csapkodtam az ölembe pottyant pók felé, de az sehogy sem esett le onnan. Az undor és a félelem, hogy talán meg is csíp, még inkább arra ösztökélt, hogy mindkét kezemmel hadonásszak.

Nagy hiba volt. A gépkocsi irányítása teljesen kicsúszott az ellenorzésem alól és mire észrevettem magam, már forgott velem a világ. Szinte fékezés nélkül borultam fel, annyira lekötött a rám ereszkedo nagyméretu pókkal való viaskodás.

A következo pillanatban már nem a póktól féltem, hanem a vészesen közeledo tragédiától, hogy teljesen összetöröm magam. Beszorultam a kormány és az ülés közé, a fejemre csuklott a kocsi teteje és mire mozdulatlanná vált az autó, elvesztettem az eszméletemet.

Ezek után valami nagyon furcsa történt velem. Mintha feleszméltem volna, mindent látni kezdtem és olyan magasztos érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket azelott sohasem éreztem. Információk kezdtek áramlani a tudatomba és olyan volt mintha minden eggyé válna, mintha én lennék a minden és a minden lenne én.

A teremtés osi pillanatát éreztem meg akkor és valahogy tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen minden egyetlen pillanat alatt zajlik, a létezés és elmúlás drámája, amelyben részt vesz minden élo és élettelen az egész világegyetemben. Hirtelen, kétséget kizáróan rádöbbentem, hogy nincs jövo, nincs múlt, nincsenek titkok és bunök, nincs helyes és helytelen, nincs fent és lent, nincs nagy és kicsi, jó vagy rossz, mindezek csupán a mi korlátozott, idorendi sorrendbe kényszerített fizikai világunkban léteznek.

Fogalmam sincs meddig tarthatott ez az egész, mert az ido múlását nem érzékeltem, olyan volt, mintha nem létezne az ido. Világossá vált, hogy az ido mint tényezo, valójában nem is létezik, ez csak egy illúzió, vagy szemfényvesztés. Nem tudom hogyan jutottam erre a következtetésre.

Különleges fényben tündököltem, úsztam a boldogságban, annyira felszabadító érzés volt, amilyet nem éreztem addig. Úgy éreztem akár örökre ott tudnék maradni, annyira más volt ez az érzés. Semmi ehhez foghatót nem tudok megemlíteni. Esténként, amikor egyedül vagyok sokszor gondolok vissza arra az állapotra, elmélkedek és rettentoen vágyom oda vissza. Megpróbálom felidézni azt az érzést, de sajnos ez nem olyan mint amit akkor éreztem. Néha sikerül legalább megközelítoleg felidézni és akkor határtalanul boldognak felszabadultnak és megkönnyebbültnek érzem magam.

Élményem hirtelen ért véget, valahogy tudtam, hogy újra vissza kell jönnöm. Ez akkor és ott egyértelmu volt számomra, de utána már nem tudtam visszaemlékezni, miért is kellett visszatérnem ide.

Abban a létezésben minden olyan tiszta és valóságos volt, megszabadultam minden problémámtól, nem éreztem félelmet, csak nyugalmat és szeretetet. Akkor arra gondoltam, hogy mi mindannyian onnan jövünk, csak nem is tudjuk, mert elfelejtettük. A halállal pedig mindannyian oda térünk vissza, csak ezt se tudjuk. Ezért olyan hálátlan és nehéz a sorsunk, mert senki sem tudja valójában hová tart, csak sodródunk az életünk viharaiban és fogalmunk sincs a ránk váró világról. Azt hiszem, ott és akkor megismertem a teremtés titkát, de sajnos az élményem után ez valahogy elhomályosult elottem.

Néha még fel tudom idézni azt az érzést, de az információk tömkelege, ami élményem közben tolult a tudatomba, magamhoz térésem után fokozatosan eltunt. Sajnos nem tudom, hogy miért kell ennek így lennie, csak azt tudom, hogy egy olyan világban jártam, amit az emberek, talán mennyországnak írnak le

Dr. Melvin Morse: A gyermekek halálközeli tapasztalatairól
**********************************************************

A hároméves kisfiú, Logan lakóházuk medencéjében úszkált egy úszóövvel, és valahogy kicsúszott belole. Kis idovel késobb keresztapja találta meg a medence alján és szájon keresztüli mesterséges lélegeztetéssel hozta vissza az életbe. A mento vitte a Seattle Gyermekkórházba, ahol további segítséget kapott.

Amikor Logant megkérdeztem, mi is történt vele, amikor a medence mélyén volt, lelkesen kiáltotta, mintha egy nagy titkot árulna el társainak: . Láttam a Napot!" Boldog mosolya - ahogy ezeket mondta - nem arra utaltak, hogy valami borzalmas élménye lett volna 3 héttel ezelott.

Olyan oszinte átéléssel mondta ezt, hogy - ünnepélyesen kijelenthetem - 15 éves tudományos szkepticizmusom, amit nem tudott több száz felnott és 6-14 éves gyermekek klinikai halálélménye megingatni, ezennel megszunt. A gyermekkórházban és a repülos mentoszolgálatnál számos halálközeli állapotból visszatért emberrel találkoztam, de úgy véltem, hogy egyedül orvosi felkészültségünktol függött, hogy ezek az emberek nem haltak meg.

Logan még abban a korban volt, amikor egy gyerek még nem tud hazudni, nem fantáziál, és a környezet kultúrája még nem nagyon befolyásolja kijelentéseit. Szerencsére, amikor édesanyja eloször hallotta gyermekétol, hogy látta a Napot, amely úgy nézett ki, mint a . happy face. , nem kérdezett tovább, mert tudta, hogy rossz kérdezéssel beleszuggerálhat valamit a gyerekbe.

Amikor Logant arra kértem, hogy mindent meséljen el arról, ami a medencében történt, nem órákat mesélt mint egy felnott, hanem azt mondta: . Amikor kicsúsztam az úszóövembol, lefelé mentem, majd újra felfelé, majd újra lefelé, és így csináltam: orcáit felfújta, száját csücsörítette, ahogy a gyerekek a víz alatt tartani szokták a levegot.. Amikor rákérdeztem, hogy hogyan is nézett ki a Nap, azt válaszolta: . Mint egy bohóc! Mint a . mosolygó arc. . Ezután kezeit a levegobe emelte, újra boldogan elkiáltotta magát: . Én láttam a Napot!. és elviharzott játszótársaihoz.

Malydnem meghaltam egy medencében
*********************************

8 vagy 9 éves koromban volt egy halálközeli élményem, amikor majdnem vízbe fulladtam a helyi uszodában. Valahogyan bajba keveredtem, és a víz alá merültem. Rémületemben megmarkoltam a mellettem lévő lány bikinialsóját, de azt hitte, csúnya tréfát űzök vele, és odébb rúgott a medence aljára. Rengeteg vizet nyeltem. Ezután lepergett előttem az életem. Főleg kellemes eseményeket láttam: szülinapokat, karácsonyozást a szüleimmel. Ezután egy nagy alagúthoz hasonlítható valamiben találtam magam, aminek halvány fehér fény látszott a végén. Nagyon gyorsan haladtam e fény felé.

Csak a gondolataim maradtak meg. Félelmetes bizonyossággal tudtam, hogy halott vagyok. Azt gondoltam, biztosan valami hiba csúszott a dologba, mert még mindig tudok gondolkodni. Elárasztott, körülvett és beburkolt a béke érzése. A leghihetetlenebb érzés volt, amit valaha is ismertem.

Ahogy közeledtem a fény felé, két másik jelenlétet érzékeltem magam mellett. Mentális úton kommunikáltak velem, s így adták a tudtomra, hogy még nem érkezett el az időm, és vissza kell mennem. Tudtam, hogy ismernek engem, de én nem ismertem őket, sosem találkoztam velük korábban. Csak gondolati úton beszéltünk egymással, ők velem, és én velük.

Amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan haladtam visszafelé az alagútban, vissza a fizikai testembe. Prüszköltem és köpködtem, ahogy az életmentő szájon át lélegeztetett. Később eszméletemet vesztettem, és csak hetekkel később tértem magamhoz egy oxigénsátorban.

Egy muszlim asszony
*******************

A következő eset egy muszlim nő halálközeli élményét mutatja be, melyről Melvin Morse tudósít Búcsúlátomások (Parting Visions) című könyvében:

Mebruke harmincéves szaúd-arábiai származású nő; New Yorkban él. Húszéves korában történt, hogy a Földközi-tenger olaszországi partjai mellett úszott, amikor erőt vett rajta a fáradtság. Ahogy a part felé vette az irányt, ráébredt, hogy túl messze van ahhoz, hogy vissza tudjon úszni. Kapálózni kezdett, és vizet nyelt. Végül a hullámok alá merült.

---

Negyedszer merültem le, a testem elerőtlenedett, és már nem voltam tudatában a testemnek. Ezen a ponton szép fehér fényt pillantottam meg. Olyan fényes volt, és mégis olyan nyugtató volt a hatása, hogy minél tovább néztem, annál nyugodtabbnak éreztem magam. A mai napig sem tudom igazán, hogy mi volt az a fény. A vallásomban vannak angyaloknak nevezett lények, akik tiszta, fehér fényből állnak. Talán ezt láttam.

Míg víz alatt voltam, mindenesetre hangot hallottam: "Nem az a sorsod, hogy így halj meg." Hirtelen azt éreztem, hogy tetőtől talpig energia jár át, s ugyanakkor úgy tűnt, valami kiemel a vízből. Mintha valaki fizikailag emelt volna ki a vízből, de esküszöm, nem volt ott más fizikai lény.

Mozgatva voltam a vízben, nem tudok máshogy fogalmazni. Hamarosan arra jött egy csónak. Egy férfi kinyúlt értem, és behúzott. Ekkor nevetni kezdtem, mert nagyon örültem, hogy kint vagyok a vízből.

Buliztunk
*********

Azt hiszem, halálközeli élményem volt néhány hónappal ezelőtt.

Buliztunk a barátaimmal, és jó nagy adag alkoholt kevertem illegális és csak receptre kapható szerekkel. Nem próbáltam szándékosan megölni magam, de közel kerültem hozzá. Rosszullétem miatt a mosdóba mentem, és kezdtek iszonyú mellkasi fájdalmaim lenni. Szinte olyan érzés volt, mintha mindjárt felrobbanna a szívem.

A többi emberhez hasonlóan, akik halálközeli élményt tapasztalnak, én is láttam fényt, és egyenesen bele akartam menni. De egy barátom, aki 1993-ban követett el öngyilkosságot, ott volt velem, és közölte, hogy még nem mehetek be. Emlékszem, mennyire könyörögtem neki, hogy maradhassak. Már olyan régóta hiányzott, és olyan jó érzés volt ott lenni. Hihetetlen, de azért küzdöttem, hogy meghalhassak. De ő egyre csak azt ismételgette, hogy még rám vár a célom beteljesítése – életben kell maradnom, hogy segítsek egy másik barátomnak, akit nevén is nevezett.

Mondanom sem kell, túléltem az aznap estét, de még mindig tanácstalanul állok az eset előtt. A célomat, amit barátom elmondott nekem a tapasztalat során, még nem teljesítettem be azóta. Nem érzem magam más embernek, kivéve, hogy miután újra láttam a barátom, és éreztem a fény vagy halál vagy micsoda hatalmát, jobban vágyom utána, mint valaha, de akárhányszor gondolkodom ezen a lehetőségen, mindig kísértenek barátom szavai: "Még nem jött el az időd".

Gyogyszert szedtembe kihánytam és utána feltakaritottam és lefeküdtem
*********************************************************************

13 éves koromban gyógyszertúladagolás miatt meghaltam.

Nem emlékszem arra, hogy beszedtem őket. Arra emlékszem, hogy hánytam, feltakarítottam, aztán lefeküdtem aludni.

Amikor a nővérem másnap reggel a szobámba ment, hogy felébresszen, gyakorlatilag halott voltam. Az orvosok később meg voltak lepődve, hogy nem lett agykárosodásom, ugyanis megállt a szívem, és nem jutott oxigén az agyamba. Négy napig voltam kómában.

Mindenre emlékszem belőle. Láttam magam, ahogy lenéztem a mennyezetről. Nagy fényesség volt körülöttem. Nem láttam fényforrást, és nem is mentem felé. Semmi ilyesmi nem történt, de a legtöbb dolog körül volt valami ragyogás. Átláttam az egész kórházon.

Miután felébredtem, és egyik nap a tolószékemben lementem a hallba, a szomszédos kórteremben lévő nő épp akkor indult haza. Láttam őt, miközben kómában voltam. A nevét is tudtam. Szóval nem álmodtam. Sok mindent láttam a kómában. Dolgokat, amik addig nem történtek meg, de később valóra váltak. Sosem beszéltem úgy istenigazából másnak erről a dologról, mert nem akartam, hogy őrültnek nézzenek.

Amikor már képes voltam újra járni, és visszanyertem az erőmet, új ember lettem. Nagyon boldog vagyok, hogy élek. Nem igazán tudom elmagyarázni. Az első hónapban semmi sem tudott elszomorítani.

Ma már nem vagyok olyan barátságos, mint korábban, de még így is más vagyok, mint az élmény előtt. Most már nagyon félek a haláltól. Nem tudom, normális-e ez

Lefeküdtem és utána kint voltam a testemből
*******************************************

Sok évvel ezelőtt, amikor egyszer hazaértem az iskolából, nagyon fáradtnak éreztem magam, és úgy döntöttem, lepihenek egy kicsit. Ahogy a szobámban feküdtem, olyan kimerültnek és nehéznek éreztem magam, hogy képtelen voltam ébren maradni.

Közvetlenül azelőtt, hogy teljesen elaludtam volna, "éreztem", hogy kijövök a testemből. A legjobban úgy tudnám leírni ezt az érzést, hogy "ki lettem porszívózva" belőle.

Fájdalommentes volt. Azonnal tudatára ébredtem annak, hogy felszálltam a mennyezetig, és most a testemre nézek le. Kicsit össze voltam zavarodva emiatt, de nem sokáig. Ráébredtem, hogy tökéletes tudással rendelkezem az egész létezésről. A lehető legmagasztosabb szeretet sugárzott át rajtam, és elterelte gondolataimat az ágyon fekvő testről. Nem én voltam az már… még ha tudtam is, hogy valaha én voltam.

Nem volt idő… nem volt félelem…

Éreztem, hogy "mások" kommunikálnak velem – bár nem láttam senkit. De nem is használtam itt szemeket. Nem is hallottam senkit. De nem is használtam itt füleket. Egy elmémben lévő tudatosság révén voltak jelen ezek a lények. Mentálisan kommunikáltunk egymással. Mindannyian tudtuk, hogy mit gondol és érez a másik.

Azért voltak ott, hogy irányítsanak, vezessenek engem. Egy szívdobbanásnyi idő alatt, már ha egyáltalán volt idő, egész "előző" életem lepergett előttem, mint egy film. Amellett, hogy tudatában voltam a körülöttem zajló történéseknek, tudatában voltam azoknak is, akikkel kapcsolatban álltam korábban az életemben, sőt személyesen éreztem az érzelmeiket. Volt néhány, amire nem voltam büszke. De megbocsátást nyertem. Ajándékként ért a kegyelem.

Eszembe jutott a családom … úgy éreztem, nagyon zaklatottak lennének, ha itt maradnék ezen a szép helyen. Nem értenék meg az örömömet. Bár ez még a jövő volt abban az életben, amit most ismerünk, láttam apámat, amint siratja a halálomat. Úgy ítéltem, vissza kell jönnöm.
Mielőtt visszatértem volna a testbe, amit ismerek, a segítők megnyugtattak, hogy minden rendben lesz… vissza fogok térni. És majd ha legközelebb meghalok, akkor maradok. Nagy örömmel töltött el ez a tudás.

A visszatérés már korántsem volt olyan kényelmes a testbe, mint az elhagyása. Bárcsak megfelelő szavakat tudnék találni erre a visszatérésre… olyan volt, mintha "visszavágódtam" volna. Levegőért kapkodtam, és börtönben éreztem magam a testben, ami az enyém volt. Fokozatosan kezdtem kényelmesebben érezni magam.

Megrendített a történtek valóságossága. Ugyanakkor mégis a béke érzése töltött el. Úgy gondoltam, nem oszthatom meg másokkal ezt a tapasztalatot, mert nem értenék.

A tapasztalat után azonnal megváltozott az életem. Békességet éreztem. Azóta nem félek a haláltól. Sőt, valójában már alig várom! A kapcsolataim is megváltoztak. Nagyon "tájékozott" ember lettem. Tudom, mit mondanak mások, mielőtt kimondanák. Érzem félelmeiket és bánataikat… örömeikkel együtt. Ha közvetlenül nézek valakinek a szemébe, ismerem a lelkét. Csak egyetlen személynek meséltem eddig ezekről a képességekről.

Sokszor vonzódnak hozzám emberek, akiket nem is ismerek. Főleg a gyermekek. Odajönnek hozzám, és azt akarják, hogy vegyem fel őket. Amikor a szüleik megpróbálják elvinni őket tőlem, a gyerekek ellenállnak, sőt még sírnak is, miközben felém nyújtják a kezüket.

Vegyes érzelmeim vannak jelenleg az életemet illetően. Először is, nagyon vágyom arra, hogy visszatérjek "haza". Másodszor, kívülállónak érzem magam – másoktól nagyon különbözőnek. Még ha olykor frusztráltnak érzem is magam a legtöbb ember tudatlansága miatt (ami nem az ő hibájuk – nem tudnak jobb utat), jól boldogulok ebben az életben.

Úgy tűnik, minél több idő telik el a tapasztalat óta, annál kevésbé tudom elérni a soha véget nem érő élet tudatát és a tökéletes szeretet élményét. Hogy "emlékezzek", meg kell osztanom másokkal. A legbecsesebb ajándékot kell odaadnom.

Töbszörös élményeim a halál közelben.
*************************************

Akár hiszitek, akár nem, megtörténhet. Főleg akkor, ha nagyon ellenséges környezetben él az ember. Szó szerint háromszor volt HKÉ-m.

Amikor először történt meg velem, 16 éves voltam. Tudagyulladást kaptam. Hetekig küzdöttem az ellen, amit egyszerű náthának gondoltam. Túl szegény voltam akkor ahhoz, hogy elmenjek orvoshoz. Végül kórházban vittek, amikor már annyira kábult voltam az oxigénhiánytól, hogy elestem, és egy halom véres köpetet köhögtem fel. Több kilót veszítettem, mint amennyit megengedhettem volna magamnak. Egy hajszálon függött az életem. A taxi minden zökkenése hatalmas fájdalmat okozott a mellkasomban. Teljesen kimerített az erőfeszítés, amivel megpróbáltam lélegezni és életben maradni.

Amikor beértem a kórházba, a doktort megdöbbentette az állapotom. Azonnal röntgenre vittek. Felállítottak a tolószékből, két technikus segített állva maradnom, és így röntgenezték meg a mellkasomat. Felemelték a karomat, hogy ki tudjam tárni a tüdőmet a röntgensugárzásnak. A karom felemeléséből fakadó fájdalomsokk, a nyomás a tüdőmön és a mellkasomon, hogy a korábbi többhetes fájdalmat már ne is említsem, teljesen kiütött. Először nem tudták, hogy meghaltam, mert az államnál fogva tartott a gép álltámasztó része.

Nem emlékszem, hogyan hagytam el a testem. Arra emlékszem, hogy már semmim nem fájt. SZABAD voltam! Tudtam repülni. Úgyhogy megtettem. Először körbenéztem a kórházban, megnéztem a népeket. Éreztem a szenvedésüket. Volt egy idős nő, aki kinyújtotta a karját felfelé, és megpróbált lehúzni. Mérges lettem rá, és leráztam magamról. Kétségbeesetten markolászott utánam. De én szabad akartam lenni.

Erős húzást éreztem. Valami megpróbált visszahozni. Úgy küzdöttem, mint egy őrült, hogy ellenálljak a húzásnak. Szó szerint visszautasítottam a visszamenetelt. Később megtudtam, hogy áramütéssel élesztgették a szívemet, hogy működésre bírják.

Nem állítom, hogy megtaláltam Istent, sem hogy vallásos tapasztalatom volt, mert nem így történt. Egy falu közepén találtam magam. Indián harcos voltam. Csak nemrég támadtak meg minket a rendőrök. Nagyon dühös voltam. Füst, tűr és sikoltozás. Pusztulóban volt a falum és minden, amit ismertem. Háromszor belém lőttek. Tudtam, hogy meg fogok halni, úgyhogy sietnem kell. Újabb nyilat illesztettem az íjam rovátkájába. Kilőttem a katonára, aki épp akkor mészárolt le egy kislányt. Véreztem és haldokoltam, de újabb nyilat helyeztem az íjamba. Nyomást éreztem a mellkasomban. Úgy tűnik, újra megállt a szívem, és ismét áramütéssel kellett élesztgetniük. Otthagytam szállásadó testemet, és ismét szálltam. Egy idő után, ami nagyon rövidnek tűnt, sok helyre látogattam el. Megnéztem az embereket, bár úgy tűnik, ők nem tudták, hogy én ott vagyok. Ettek, aludtak, harcoltak, stb. Az egyik eset kapcsán képes voltam igazolni, hogy valós volt a látogatásom. Az emberek és a hely pontosan úgy nézett ki, ahogy e tapasztalatom nyomán emlékeztem rájuk.

Hirtelen olyan nagy hőt éreztem, hogy hirtelen nem is tudtam, mi történt. Azt gondoltam, biztosan lángolok. Aztán kinyitottam a szemem. Egy kórházi ágyban voltam, és nagyon magas volt a lázam. Szegény anyám már napok óta ült mellettem egyfolytában, miközben én kómában feküdtem. Lélegeztető csövek mentek le a torkomon, és csövek lógtak ki a karjaimból is.

Anyám ugyanolyan kimerült volt, mint én. Táskásak voltak a szemei, a bőre puffadt volt, mint az enyém. Túl öregnek tűnt ahhoz, hogy az anyám legyen.

Elismerem, hogy ízig-vérig ateista vagyok. Még a két későbbi tapasztalattal együtt sem látogattam el soha a "mennybe", ahogy azt néhányan hívnák. Igaz, anyám rendíthetetlenül hitt Istenben. De valamiért megengedte nekünk, a gyerekeinek, hogy meghozzuk a saját döntéseinket, ha valóban megteszünk minden kísérletet döntésünk alapjának megértésére. Ami azt jelentette, hogy legalább el kellett látogatnunk egy templomba, amit mi választhattunk ki, függetlenül attól, hogy milyen vallásos hiteket követtek ott.

Másodszor akkor haltam meg, amikor kidobtak egy harmadik emeleti ablakon, mert szemtanúja voltam egy bűncselekménynek, és engem is meg akartak ölni, hogy később ne azonosíhassam őket. Egész életemben ekkor tapasztalatam a legnagyobb fájdalmat. Körülbelül 20 percig tartott, míg végre jött az üdvözítő halál. Egy héttel később felébredtem, és meglepődtem, hogy még élek.

Harmadszor autóbalesetet szenvedtem. Az összeütközés miatt felszakadt a nyaki vénám. Egy idegen gyors segítsége miatt éltem túl a karambolt. Az ujjaival tartotta össze a nyaki sebemet, míg meg nem érkeztem a mentők. Kórházba vittek, ahol összevarrtak, majd lemondtak rólam. Halottnak nyilvánítottak.

A testvérem berohant a terembe, és mindenkit félrelökve beszélt hozzám, hogy azonnal ébredjek fel, és szívmasszázszal élesztgetett. Mindenféle szitkokat szórt rám, mint később megtudtam. A személyzet megpróbálta rábeszélni, hogy hagyja abba. Megfenyegette őket, hogy megöl bárkit, aki megpróbálja megállítani. Ráhagyták hát, hadd csinálja, gondolván, hogy úgyis kifárad majd, és akkor abbahagyja. Elképesztő, de néhány perc alatt sikerült elérnie, hogy újra működjön a szívem. A mai napig visszautasítja, ha azt mondják rá, hogy hősies tettet hajtott végre. Azt válaszolja ilyenkor, hogy ha már szenvednie kell ezen a világon, hát nem hajlandó egyedül szenvedni.

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Egyik tapasztalat sem jelentett találkozást Istennel, és még csak vallásos élményt sem. Pusztán embereket "látogattam meg" különféle helyeken, vagy valamiféle másik életet éltem. A három tapasztalat során összesen egy óra négy percen át voltam halott.

8 nap a tudatlanságban vagy mégsem ?
************************************

Július végén több szívinfarktusom is volt, és felvettek a helyi kórház intenzív osztályára. Körülbelül egy hét múlva még rosszabbra fordult az állapotom, és átszállítottak a tootingi (Londonhoz közeli) Szent György Kórházba, ahol sürgősségi szívműtéten estem át, melynek során négy új csatornát hoztak létre sebészi úton a szívemben, hogy azokba tereljék a vér áramlását az eltömődött erek helyett. Két nappal az operációt követően minden rosszra fordult; olyannyira, hogy 8 héten át tudattalan voltam, és mesterségesen tartottak életben.

Mondani sem kell, hogy semmit nem tudtam erről, amíg szeptember végén fel nem ébredtem teljes mértékben megrémülve (ami nyilván nem szokatlan), és fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, és hogy mi valós, és mi nem, ugyanis meglehetősen kellemetlen és nagyon élénk álmaim voltak előtte, mint lentebb ecsetelem (ma is éppolyan élénkek ezek az álmok, mint amikor felébredtem).

A legfőbb álomepizódok: Az álom (vagy álmok) nagy része zavaros most már. Főként az epizódok sorrendjében nem vagyok biztos. Még emlékszem azonban néhány elhatárolható szakaszra. Álmomban fontos műtét előtt álltam, és már egy motoros tolószékben voltam egy kórházban. Úgy döntöttem, kiélvezem az utolsó szabad estét, és valahogy otthagytam a kórházat, de még mindig a motoros tolószékben tartózkodtam. A következő dolog, amire emlékeszem, az az, hogy visszatértem egy kórházba, amiről úgy tudtam, hogy Guys a neve, s azt is tudtam róla, hogy egy másik kórház, mint amit otthagytam. E kórház személyzetét a jelek szerint inkább mulattatta, mintsem dühítette hirtelen megjelenésem, és úgy határoztak, terhességi tesztet végeznek rajtam. Azt álmodtam, hogy ágyban fekszem a kórházban, mégpedig egy toronyrészlegben. Rémületemre a személyzet összes tagja kerek, jellegtelen fejű, kis ezüstszínű entitássá vált, amikor úgy gondolták, hogy nem látom őket. Azzal foglalatoskodtak, hogy más ezüstgömböket cipeltek, melyekről valahonnét tudtam, hogy elhunyt páciensek. Sikeresen feljutottam a torony tetejére, hogy megpróbáljam megsemmisíteni ezeket az idegeneket, és arra jutottam, hogy vakuval meg lehet ölni őket. Tervbe vettem, hogy mindenkire vakuzni fogok Angliában.

Itt nagyon zavarossá válik a dolog, mintha több álom történt volna együtt. Álmomban tudtam, hogy intenzív osztályon vagyok (de azt nem tudtam, hogy pontosan hol, és azt sem, hogy miért). Egy magas ágyon feküdtem, és körülöttem volt a családom. Yvonne – legidősebb lányom – ott volt, változatlanul. Patricia – a feleségem – is ott volt, szintén változatlanul. Legfiatalabb lányom, Claire is ott volt, de Miriam néven szerepelt az álomban, és valamiféle papnő volt (pogány); hosszú, fekete köpenyt viselt, és egy fordított holdsarló alakú jelképet hordott a nyakában. Egy Amerikában élő ázsiai férfi felesége volt; férje szintén valamilyen pap volt. Fiam, Michael eleinte nem volt ott, de tudtam, hogy pap (keresztény), és hogy van felesége és sok gyermeke. Összefüggésben állt emellett egy popegyüttessel, aminek volt egy nagy slágere. A lemez egy vallási énekkel kezdődött (ami tetszett), de aztán szörnyű popzenébe ment át. Mindenki azt gondolta, hogy tetszik nekem az az átkozott dolog, és nemcsak hogy szünet nélkül játszották a lemezt egy hangszórón keresztül, ami a jobb oldalam felett volt, hanem még az együttes tagjai is bejöttek, és az ágyam mellett eljátszották slágerüket. Miriam (azaz Claire) férjéről kiderült, hogy egyike az idegeneknek, és mivel Amerikából jött, újraprogramoztam a vaku-eszközt, hogy megöljem az idegenek újabb csoportját.

Az ágy, amin feküdtem, egészen magas volt, és néhány cső volt belém vezetve, melyek egy óriási tartályba vezettek a kórház alatt. Egy George nevű alak működtette ezt a berendezést. A tartály tele volt emberdarabokkal és más dolgokkal, és egy nagy lefolyócső volt az alján. Álmomban kivittek a tartályhoz (ágyamban vagy tolószékemben), és tudtam, hogy le fognak borítani a csőbe. Emlékszem, nagyon megijedtem, de eltökéltem magam arra, hogy nem tűnök el nyom nélkül, és ahogy elhaladtunk a tartály fémoszlopa mellett, egy polcra helyeztem a jegygyűrűmet, az órámat és egy marék pénzt. Megérkeztünk a csőhöz, és leborítottak ebbe a fekete műanyag lyukba. Keresztülestem rajta, és – nagy meglepetésemre és megkönnyebbülésemre – fényes napvilágon találtam magam. Ott volt Michael és Miriam, és ahogy gyámoltalanul feküdtem a hátamon, a még mindig papnő-köpenyét viselő Miriam fölém hajolt, és szomorúan azt mondta, hogy mindez jó ügy érdekében történik, s ezzel egy hosszú tőrt döfött a szívembe.

Bizonytalan vagyok afelől, hogy a következő epizódok a fenti után vagy előtt történtek-e, de úgy adom elő őket, ahogy felidéződnek emlékezetemben.

A Szent Pál katedrálisban voltam Londonban, és valamilyen vallásos "mulatságban" vettem részt, bár fogalmam sincs, hogy pontosan miben. Az én részem a végén következett, ahol arany öltözetben hirtelen megjelentem a színpad elején, és kinyújtott kezekkel és lábakkal pózoltam, mintha egy kereszten lennék. Ezután azon kaptam magam, hogy még mindig az arany öltözetben nagy köveken fekszem. Előttem kapuk helyezkedtek el, melyek két tornyot különítettek el egymástól. Úgy tűnt, balra egy szakállas arc volt, amiről tudtam, hogy ellenség, és tényleg ördögi volt. Ahogy néztem az arcot, elkezdett száguldani felém, s én rámutattam a kezemmel a közeledő arcra, és egy arany tűzlabdával meghátrálásra kényszerítettem. Azt hiszem, sokszor visszatértem ehhez az álom-képsorhoz, és minden egyes alkalommal egyre gyengébb lettem. Tudtam, hogy iszonyatosan nagy veszélyben vagyok, és nagyon világosan emlékszem arra (még ilyen sok idő után is), hogy felemeltem a bal kezem, az égre mutattam, és ezt kiabáltam: "Ó, Isten, segíts nekem, és ha megteszed, vezekelni fogok bűneimért!" (Fogalmam sincs, mit értettem ezalatt!) Ekkor azt láttam a szemem sarkából, hogy balról érkező kék áradat mossa el a köves helyszínt, s én azt éreztem, hogy melegség és nagy erő tölt el "táplálékul". Óriási kezet pillantottam meg, ami fentről érkezett le; arany lapot tartott, és mögém helyezte, körbe rendezett csempék mögé.

Ez az utolsó epizód a legfontosabb álom-képsor, ami keresésre ösztönzi lelkem. Még nem találtam rá kielégítő magyarázatot. Ezeket a jegyzeteket majdnem egy évvel az események után írom, de a szóbanforgó képsor még mindig elevenen él az elmémben, és meg kell értenem, hogy mit jelent, már ha jelent valamit egyáltalán. Ha igen, mi az, amit tapasztaltam? Az az igazi probléma ezzel a tapasztalattípussal, hogy szubjektív, és nincs objektív bizonyíték az alátámasztására. Általában az a véleményem, hogy az egészet elutasítottam volna mint gyógyszer-kiváltotta hallucinációt, ha nincs az a tény (márpedig ez igazolható), hogy amint felébredtem, erősen ragaszkodtam ahhoz, hogy a feleségem válaszoljon erre a kérdésre: "Hol van a jegygyűrűm?" Némiképp zavarban elmondta nekem, hogy az órámmal együtt levette rólam, és hazavitte.

Elmeséltem neki az álom-képsort, amiben leborítottak a lyukba. Ekkor már képes voltam megállapítani, hogy mi valós, és mi álom csupán, és elmeséltem feleségemnek a "vallási epizódot", azt gondolván, hogy szórakoztatni fogja.

Kínos csend következett, és most ébredtem csak rá, milyen súlyos is az állapotom. Azóta is próbálom megérteni, mi történt igazából, ha történt valami egyáltalán.

Úgy tűnik, csak néhány lehetőség van, s ezek egyike sem kielégítő teljesen.

Csak koincidencia, és egyik álomepizód sem jelentőségteljes?

Gyógyszer-kiváltotta hallucináció: Ha gyógyszer-kiváltotta hallucináció, mi aktiválta azt? Egy valódi transzcendentális tapasztalat? Tudatára ébredtem a helyzetemnek, annak ellenére, hogy mélyen tudattalan voltam? A jelek szerint időnként kétségtelenül "tudatában" voltam a környezetemnek: Pat például lejátszotta egyik kazettámat, és könnycseppek gördültek le az arcomon; Pat megkérdezte, idegenkedem-e a zenétől, és – utólagos elmondása szerint – bólintottam. A személyzet nyilvánvalóan sosem beszélte meg állapotomat hallótávolságon belül, de lehetséges, hogy még begyógyszerezett állapotomban is hallottam valamit, és megértettem, hogy veszélyben vagyok. Ha ez a helyzet, honnét vettem az erőt arra, hogy stabilizálódjak, azután, hogy félóra leforgása alatt 28 szívrohamom volt? Olyan súlyos volt az állapotom, hogy komolyan azt fontolgatták, hogy lekapcsolnak az életben tartó készülékről.

{egy 1998. 10. 09-én hozzáfűzött megjegyzés: Dr. Shattles – a kardiológusom – szerint komoly kísérletet tettem arra, hogy meghaljak: összesen 75 szívrohamom volt, ami tudomása szerint rekord mennyiség}

Hajlok arra a feltételezésre, hogy a legnagyobb veszély arra az időszakra esett, amire fentebb utaltam, de ezután is volt szívrohamom, bár meg sem közelítette ezt a gyakoriságot. Rengeteg különféle komolyságú szervi rendellenességben is szenvedtem. Folyamatosan erőt merítettem, vagy csak egyetlen "injekció" történt, ami elegendő volt ahhoz, hogy átsegítsen a nehézségen? Ha transzcendentális tapasztalat volt az élmény, mi adta nekem az erőt? Vallási tapasztalatban volt részem? Összes korábbi hitem ellenére létezik mégis személyes Isten?

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Bár már nyugdíjas vagyok, a tapasztalat arra ösztönzött, hogy sok korábbi véleményemet újraértékeljem.

Megkérdeztem Mr. Terryt, hogy részletezné-e ezt – A szerkesztő

Nehéz válaszolni az Ön kérdésére, de kevésbé vagyok bizonyos materialista beállítottságomban. Sokat olvasok a teológiáról, az evolúcióról és az ősfejlődésről, de még nem alakítottam ki állásfoglalást a kérdésben.

3 vagy 4 éves lehettem
**********************

Még kislány voltam (3-4 éves), amikor a következő szokatlan tapasztalat történt velem:

Beteg voltam, és magas lázzal feküdtem majdnem egy hétig. A ’60-as években még nem volt gyógyszer a magas láz csökkentésére. Kaptam egy penicillininjekciót, ami valószínűleg allergiás reakciót váltott ki belőlem.

Emlékszem, hogy egy gyönyörű tengerparton voltam – minden aranyszínű volt és egy kicsit ködös, én pedig nézegettem a napot, az óceánt és a tengerpartot… Lassan bementem a vízbe, és egyre mélyebbre merészkedtem. Meleg volt a víz… Sosem feledem az energiát, a szépséget, a szeretet, támogatás, vigasz érzését… Tudtam, hogy vissza kell térnem, találkoznom kell a szeretteimmel… Tudtam, hogy egy nap visszatérek majd a partra. Emlékszem a saját szavaimra: "Végre itt vagyok ezen a hihetetlenül szép helyen, olyan békés és olyan szép". Az orvosok közben visszahoztak az életbe…

Sok éven át emlékeztem erre álomként (mi más lehetett?), csak éppen olyan valóságos volt, és tele volt érzésekkel…

Mivel szkeptikus voltam, és nem voltam igazán fejlett spirituálisan, kiszorítottam ezeket a képeket az elmémből, és az összes lehetséges racionalizálást felhasználtam a magyarázatukra… Most már változom, de továbbra is kételkedem. Egyre inkább tudatában vagyok az élet spirituális oldalának.

Ma már közelebb áll hozzám a tengerparti emlék – ez lett számomra a gyermekkor legfontosabb üzenete.

Beszélgetés egy babával
***********************

Meg tudta látogatni a családját. Látta gyászoló feleségét és két fiát, akik még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék: meghalt az apjuk.

Ezután a szomszédjaihoz tett látogatást. Volt egy kisbabájuk, aki néhány nappal azelőtt született, hogy Jurij "meghalt". Jurij látta, hogy felzaklatta őket, ami vele történt. De még inkább elszomorította őket az a tény, hogy a gyermekük szünet nélkül sír.

Bármit tettek, ő csak sírt tovább. Csak rövid időre és rendszertelenül aludt el, s amikor felébredt, újra sírni kezdett. Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt. Az összes szokásos dolgot – mint amilyen például a hasgörcs – kizárták, aztán hazaküldték őket, remélve, hogy végül is lehiggad majd a baba.

Míg ebben a testtelen állapotban tartózkodott, Jurij felfedezett valamit:

"Beszélni tudtam a babával. Elképesztő volt. A szülőkkel – a barátaimmal - nem tudtam beszélni, de a kisfiúval igen, aki csak nemrég született meg. Megkérdeztem, mi a baja. Nem szavakkal beszélgettünk, mégis megkérdeztem tőle – talán telepatikusan -, hogy mi a baj. Azt felelte, hogy fáj a karja. S amikor ezt elmondta nekem, képes voltam arra is, hogy lássam: ki van csavarodva és el van törve a karja".

A csecsemőnek zöldgallytörése volt; eltört a csontja a karjában, amit valószínűleg az okozott, hogy a szülés közben kicsavarodott a karja. A baba és most már Jurij is tudták tehát, hogy mi a probléma, de egyik sem volt képes arra, hogy elmondja azt a szülőknek.

Végül megérkezett az orvos, hogy felboncolja Jurij testét. Amikor a testet felrakták egy kerekes ágyra, meg-megrebbent a szemhéja. Az orvos gyanakodni kezdett, és megvizsgálta a szemeit. Amikor észlelte, hogy Jurij szemei reagálnak a fényre, azonnal a műtőbe vitték, és megmentették az életét.

Jurij elmesélte a családjának, hogy milyen volt "halottnak" lenni. Senki nem hitt neki, amíg részletekbe menően le nem írta, mit látott testen-kívüli utazásai során. Ekkor már kevésbé voltak szkeptikusak. Az igazán nagy hatást azonban azzal érte el, hogy diagnózist adott a szomszédék csecsemőjéről. Elmesélte, hogy meglátogatta őket azon az estén, és látta, mennyire aggódnak az újszülött miatt. Elmondta nekik azt is, hogy beszélgetett a babával, és megtudta, hogy zöldgallytörése van a karjában. A szülők röntgenvizsgálatra vitték a csecsemőt, s kiderült, hogy igaz volt Jurij diagnózisa.

Csoportos halálközeli élmény
****************************

1971 őszén, 22 éves koromban közös halálközeli élményem volt unokaöcsémmel, Jamesszel és legjobb barátjával, az indiai Rashaddal. Szünet volt az iskolában, amit nálunk töltöttek a családi farmon. Egyik délután hárman kimentünk a kukoricaföldre, hogy folytassuk a termés betakarítását. Egy fémkapun kellett átmenni a földhöz vezető úton, és beletelt egy kis időbe, míg lemásztunk hozzá, kinyitottuk, majd becsuktuk. Késő délután vihar kerekedett nyugat felől, ezért úgy döntöttünk, abbahagyjuk aznapra a munkát. James volt a soros a kapu kinyitásában, s miután megtette, felnyújtotta a karját, hogy húzzam fel, vissza a szekérre. Rossz irányba hajoltam, és a súlyánál fogva ő húzott maga felé engem. Rashad megragadta a másik karom, hogy visszahúzzon, s épp ebben a helyzetben voltunk, amikor belénk csapott a villám.

Láttam a villámlást a kapu tetején. A legközelebbi dolog, amit tudtunk, az volt, hogy egy sötét kőből készült nagy teremben vagy csarnokban vagyunk. Olyan magas volt a mennyezet, és olyan sűrű homály honolt, hogy nem láttuk a terem tetejét. Nem voltak bútorok, és a falakon sem függött semmi; csak hideg, fekete kő mindenütt. Tudtam, hogy félnem kellene, de csak nyugalmat éreztem, ahogy a homályban szálltam két barátommal a nagy, sötét csarnokban. A hely impozáns falai fölénk magasodtak, nagy erőt és férfias jelleget sugároztak. Emlékszem, arra gondoltam, hogy illene a hely Artúr királyhoz. Ezen a ponton döbbentem rá, hogy gondolatilag és testileg összekapcsolódunk, mi hárman. Jamestől és Rashadtól képek érkeztek hozzám Artúrról. James csak egy kozmikus verzióját látta a királynak. Úgy tűnt, Rashad egyenesen Artúr idejébe képzelte magát. Ahogy mindannyian tudatára ébredtünk egymás gondolatainak, hirtelen jobban ismertem Jamest és Rashadot, mint amennyire valaha is bárkit.

Észrevettük, hogy fény árad be a helyiség egyik végének kapuboltozatából. Több volt, mint puszta fény. Aranyszínű, simogató meleg volt. Békét és elégedettséget árasztott, mely erősebb volt, mint bármi, amit valaha is éreztem. Vonzódtunk felé. Nem beszéltünk, de valamilyen szinten kommunikáltunk egymással; átláttunk egymás szemén. Ahogy a boltíves kapuhoz értünk, és áthaladtunk rajta, szép völgybe értünk.

Mezők, fákkal teli dombok és távoli, magas hegyek tárultak szemünk elé. Minden arany fénnyel csillogott.

Láttuk, hogy a csillogó fények apró, áttetsző buborékok; sodródtak a levegőben, és csillogtak a fűszálakon. Ráébredtünk, hogy minden egyes parányi fénybuborék egy lélek. Nekem a Mennynek tűnt a völgy, de ugyanakkor tudtam, hogy James és Rashad másnak látja. James a Lelkek Öblének látta. Rashad a Nirvánának látta, és valahogyan mindannyian tudtuk ezt, anélkül, hogy akár csak egy szó is elhnangzott volna. A fény gyűlni kezdett a völgy távoli végében, és lassan egy tiszta fehér lény materializálódott és bontakozott ki a homályból. Egy erős, ragyogó arcú angyalt láttam, de nem olyat, amilyet az ember általában elképzel. Inkább egy erős viking valkűrre hasonlított a hölgy. Tudtam, hogy ő az az angyal, aki családom női tagjaira ügyel, és érzékeltem, hogy a neve Hellena. James elhunyt apjának látta ugyanezt a lényt, aki foglalkozására nézve tengerésztiszt volt, s most fehér uniformisban jelent meg Jamesnek. Rashad a Megvilágosodottnak avagy Buddhának észlelte őt.

A lény először Rashadhoz beszélt, és üdvözölte őt. Azt mondta, hogy Rashad ideje letelt a földön. Most már méltó a Nirvánára. Rashad megkérdezte, miért vagyunk ott mi ketten, James és én, és azt a választ kapta, hogy mi részei vagyunk az oknak, amiért ő méltó a Nirvánára. Olyannyira szereti őt két nagyszerű barátja, hogy készségesen elkísérték őt utolsó útjára. Ugyanekkor azonban James más üzenetet kapott. Korábban aggódott amiatt, hogy mit szólna apja ahhoz, hogy a fia háborúellenes tiltakozásokon vesz részt, s apja most elmondta neki, hogy büszke rá, amiért kiállt azért, amiben hitt. Tudja, hogy James nem gyáva, mert egy gyáva ember nem tette volna meg ezt az utat Rashaddal. S közben én is kaptam egy üzenetet: Hellena elmondta nekem, hogy örül, amiért nem felejtettem el az erő, becsületesség, bölcsesség és hűség példáját, amit a családom mutatott nekem.

Úgy tűnt, egy egész örökkévalóságon át maradtunk ezen a helyen, miközben elkülönült, s mégis egymáshoz kapcsolódó entitásainkkal beszéltünk. Elmondták, hogy azért jelentek meg számunkra így, mert a valódi világban fizikailag összekapcsolódtunk, amikor belénk csapott a villám. Hozzátették, hogy az összes vallás és tan összekapcsolódását is szimbolizálja ez. Megjegyezték, hogy meg fogom érni a tolerancia új korát; azt, hogy hármunkhoz hasonlóan összekapcsolódik az emberiség tagjainak lelke és szíve.

A vezetők megtanítottak minket arra, hogy nem számít, milyen tanokat és hiteket vallunk, vagy hogy melyik rasszhoz tartozunk. Hiteinktől függetlenül mindannyian egyetlen Isten gyermekei vagyunk, és az egyetlen szabály Isten igaz törvénye: tedd azt másokkal, amit szeretnél, ha ők tennének veled. Minden emberrel úgy kellene bánnunk, mintha a lelkünk része lenne, mert valójában az. Minden élőlény összekapcsolódik egymással az univerzumban. Elmondták, hogy az emberiség hamarosan elég érett lesz ahhoz, hogy magasabbrendű helyre támasszon igényt a dolgok univerzális rendjében, de addig még meg kell tanulnunk elfogadni, tolerálni és szeretni egymást. Azt is elmondták, hogy új kor köszönt be, amikor az emberek nem lesznek képesek tétlenül nézni, hogy mások hontalanok és éhesek. Rá fogunk ébredni, hogy csak egymás segítésével segíthetünk magunkon igazán.

Végül azt mondták nekünk, hogy ideje indulnunk. Nem maradhatunk tovább, mert még nem érkezett el az idő James és az én számomra, csak Rashad számára. A megvilágosodott azt mondta Rashadnak, hogy lesz egy kis ideje, mielőtt visszatér, hogy elrendezze világi ügyeit. James apja azt mondta fiának, hogy Rashad után nem sokkal vissza fog térni erre a helyre, de most mindkettejüknek vissza kell menniük, hogy én vissza tudjak menni. Azt mondtam, hogy készségesen ott maradok velük ebben a völgyben, de Hellena értésemre adta, hogy még nem teljesítettem be a sorsomat, hogy lesznek gyermekeim, akiket még meg kell szülnöm.

A boltíves kapu felé tartottunk. A húzás erősebbé vált, és szó szerint visszavetődtünk a világba. Egy darabig ott szálldostunk, köröztünk a testünk fölött. Az egyik unokatestvérem a szomszédos mezőn dolgozott, és szemtanúja volt a villámcsapásnak. Most láttuk, hogy egy csomó ember rohan oda, ahol fekszünk. James és Rashad keze továbbra is összekulcsolódott az enyéimmel. Láttuk, amint unokatestvéreink szétfeszítették az ujjainkat, hogy a hátára tudják fordítani Rashadot.

Amikor már csak lazán kapcsolódott egymáshoz a kezünk, James és én visszatértünk a testünkbe. Úgy éreztük, mintha lángolnánk, de kiderült, hogy csak kisebb sérüléseink voltak. Úgy tűnt, Rashad sérült meg a legjobban. Az orvosok azt mondták, hogy a villám miatt szív-, tüdő- és májkárosodása lett. Több héten át maradt a kórházban. A vizsgálatok közben feltárták, hogy Jamesnek agytumora van, amibe bele fog halni.

Ahogy Rashad utazóképes állapotba került, James hazavitte Indiába. Felajánlotta neki, hogy vele marad, de Rashad azt mondta, hogy egyedül szeretne lenni most, élete végén. Aszkéta életet kezdett élni, a védikus hagyomány szerint. Megkérte a feleségét, hogy maradjon a családjánál, mert ő spirituális ébredések közepette szeretné leélni utolsó napjait. Körülbelül másfél évvel később, egy hideg januári napon, Rashad visszatért a Nirvánába. James és én tudtuk, hogy a lelke elhagyta a világot, anélkül, hogy bárki is elmondta volna nekünk a hírt.

James körülbelül három évet élt még azután, hogy kiderült, agytumora van. Figyelemreméltó hagyatékát egy jótékonysági intézményre hagyta, mely fiatalembereket tanít Indiában. Én pedig további harminc évet éltem (eddig) azzal a tudással, hogy a tapasztalat, amin legközelebbi barátaimmal osztoztam, útmutató erő volt az életemben. Minden egyes nap arra törekszem, hogy ugyanazzal a csendes méltósággal és szilárdsággal fogadjam a sorsomat – bármi is legyen az -, mint amit ők mutattak, amikor a saját sorsukkal néztek szembe. Ők voltak az én úttörőim, és tudom, hogy a kapcsolat, melyen velük akkor régen osztoztam, ugyanaz a kapcsolat, mint amin mindannyian osztozunk. Csak néha nem sikerül felismernünk.

Egy tüzoltó emlékei a halál közelében.
**************************************

1989-ben egy nagy erdőtűz során helikopterről engedték le Jake-et mint az alakulat vezetőjét, valamint két húszfős Kiváló-csoportot egy meredek hegy tetejére. Majdnem az egész hegyen lángolt a ponderosa-fenyő és a bozót.

Körülbelül 40 fokos volt a hegy lejtése. A tűzoltók utat vágtak maguknak a meredek lejtőn, s már félúton jártak, amikor rémületükre megváltozott a szélirány, s felfelé kezdett fújni a szél. Lángolni kezdtek a tűzoltók előtt magasodó fák.

Jake elmagyarázta, hogy a tűzoltók tűzálló csomagot hordoznak magukkal a felszerésükben. A csomag alumíniumfólia típusú anyag, amit magukra teríthetnek, ha vészhelyzetben a földre kell lapulniuk. A fóliák csak akkor hatékonyak, ha az emberek megfelelően el tudják készíteni a menedékhelyet: olyan ásványi talajréteig kell leásniuk, ami már mentes a gyúlékony szerves anyagoktól. Ez esetben az jelentette a problémát, hogy a pokoli tűz által okozott hatalmas szelek miatt kő kövön nem maradt a helyszínen, s használhatatlanná tették a menedékhelyeket.

A pániksújtotta tűzoltók megpróbáltak visszajutni a fentebb fekvő árokba, amit még korábban építettek. Fák dőltek ki ropogva, lángokban állt minden az alakulat körül, s a tüzet tápláló oxigén elszívódott a talaj közeléből, ahol az emberek küzdeni kezdtek azért, hogy levegőt tudjanak venni. Egymás után vetették magukat a földre az oxigén hiányától fulladozva. Kezükön és térdükön kúszva próbáltak feljebb jutni a hegyre, hogy biztonságosabb területre érjenek.

Jake-nek hirtelen a következő gondolata támadt:

"Hát ez az. Meg fogok halni."

S ezzel együtt már azon kapta magát, hogy lenéz a testére, ami egy árokban feküdt. A pokoli tűz zaja, hője és zűrzavara, mely addig körülvette őket, most eltűnt, és Jake tökéletes nyugalmat érzett. Ahogy körülnézett, látta, hogy más tűzoltók is a testük fölött állnak a levegőben. Jake egyik csapattagjának születésétől fogva fogyatékos volt a lába. Ahogy kijött a testéből, Jake ránézett, és így szólt:

"Nézd, Jose, egyenes a lábad."

Ezután tündöklő fény jelent meg. Jake így írta le ezt a fényt:

"A fény – a fantasztikus fény. Tündöklőbb volt annál, mint amikor a nap hőmezőre süt. Mégis rá tudtam nézni, és nem bántotta a szememet".

A fényben Jake elhunyt dédapja állt, aki Jake vezetőjévé vált a szövevényes tapasztalat során.

Dédapja végül mentálisan közölte Jake-kel, hogy el kell döntenie, visszatér-e a földre. Mivel nem akart eljönni a szép és békés helyről, Jake vitatkozni kezdett a dédapjával. A maradás mellett érvelt, mondván, hogy kétségbeejtő lenne visszatérni egy szörnyen összeégett testbe. Jake elmondta, hogy ez az egész beszélgetés úgy zaljott, hogy kérdések merültek fel benne, s mentálisan azonnal megkapta rájuk a válaszokat.

Jake így értesült arról, hogy sem ő, sem csapatának többi tagja nem szenved komoly károkat a tűztől, ha a visszatérés mellett döntenek, mert:

"Megnyilvánul majd Isten hatalma az elemek fölött."

A testébe való visszatérés élete egyik legfájdalmasabb eseménye volt. Amikor megkérdeztem, miért volt fájdalmas, így felelt:

"Amikor ott voltam, minden olyan tökéletes volt, és a szellemi testem… olyan szabad volt. Az volt az érzésem, hogy ott minden korlátok nélküli. Amikor visszajöttem, nos, tudja, mindig van valami szerencsétlenség, ami sújtja az embert, például ízületi gyulladás vagy izomláz vagy bármi… de ott nem. Kényelmetlen volt visszajönni a fizikai testembe – vissza voltam fogva. Például amikor még régen focizni mentem egy-egy nehéz nap után, mindig izomlázam lett. Ugyanez történt, amikor visszajöttem a fizikai testembe. Fájdalmaim voltak és korlátozva éreztem magam. Egy ideig nehéz volt hozzászoknom ehhez."

Amikor ismét a testében találta magát, Jake körülnézett, és észrevette, hogy megolvadt néhány fémeszköz, amiket a tűzoltáshoz szoktak használni. A nagy hőség és a körülötte lobogó tűz ellenére valamiféle védett burokban képes volt felmenni a hegy tetejére. Nem hallotta és nem is érezte a körülötte lévő felfordulást. Amikor viszonylagos biztonságban felért a hegytetőre, ismét érzékelte a tűz zaját, és látta, hogy az alakulat többi tagja is ott gyülekezik.

Olyan megrendítő volt az egész történés, hogy miután megmenekültek a halálból, aminek bekövetkezését korábban bizonyosnak gondolták, az egész csapat letérdelt imádkozni, hogy köszönetet mondjanak az Úrnak, amiért megmentette őket. Az egész alakulat megmenekült, s csak néhány megpörkölődött hajszál árulkodott arról, hogy min mentek keresztül.

Jake elmondta, hogy amikor összevetették egymás beszámolóját az általuk tapasztalt különféle eseményekről, megdöbbenve ébredtek rá, hogy valamiféle halálközeli élményen estek át. Egész nyáron folytatták munka közben a csodálatos kaland megbeszélését. Az alakulat több tagja is beszámolt arról, hogy kellemetlen volt a visszatérés a fizikai testbe. Jake-hez hasonlóan ők is találkoztak elhunyt családtagjaikkal, és megkapták a döntés lehetőségét arra vonatkozóan, hogy ott maradnak-e, vagy inkább visszatérnek a földre.

Látott a vak asszony
********************

A negyvennégy éves Vicki Umipeg egyike annak a több mint harminc vak embernek, akikkel Dr. Ken Ring és Sharon Cooper készített interjút egy kétéves tanulmány keretei között, melyet a vakok halálközeli élményeinek feltárására végeztek. A tanulmány eredményeiről Elmelátás (Mindsight) címmel írt könyvet a két szerző. Vicki Umipeg vakon született: látóidege teljes mértékben elhalt a születéskor, mert túl sok oxigént kapott az inkubátorban. A jelek szerint mégis képes volt látni halálközeli élménye során. Attól a ténytől eltekintve, hogy tapasztalata során nem tudta megkülönböztetni egymástól a színeket, HKÉ-je teljes mértékben olyan, mint azoké az embereké, akiknek sértetlen a látórendszere.

Vicki elmondta Dr. Ringnek, hogy egy autóbalesetet követően látta magát egy kórház sürgősségi betegellátójában. Tudatában volt annak, hogy a mennyezet közelében lebeg, s ebből a helyzetből egy orvost és egy ápolónőt néz, amint azok a testén dolgoznak. Később világosan emlékezett arra, hogy hogyan jutott arra a következtetésre, hogy a saját testét látja maga alatt:

"Tudtam, hogy én vagyok az… Nagyon vékony voltam akkor. Egész magas és vékony voltam akkor. Először azt ismertem fel, hogy az egy test, de nem jöttem rá rögtön, hogy az enyém.
Aztán azt érzékeltem, hogy a mennyezetnél vagyok, és ezt gondoltam magamban: ’Nahát, milyen hátborzongató. Mit keresek itt fent?’

Aztán ezt gondoltam: ’Nahát, az ott biztosan én vagyok. Halott lennék?’

Csak rövid ideig láttam a testemet, és... onnét tudtam, hogy az enyém, hogy én nem az enyémben voltam."

Vicki bizonyos további azonosító jegyeket is megfigyelt, melyek azt jelezték, hogy biztosan a saját testét látja:

"Azt hiszem, a jobb gyűrűsujjamon viseltem a sima aranygyűrűt, és mellette apám jeggyűrűjét. De határozottan láttam a jegygyűrűmet... Erre figyeltem fel a leginkább, mert olyan szokatlan. Narancsvirágokat ábrázolnak a szélei."

Van valami rendkívül figyelemreméltó és provokatív abban, ahogy Vicki visszaidézi ezeket a vizuális benyomásokat, mint ahogy azt következő megjegyzése is jelzi:

"Egész életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor fogalmat tudtam alkotni a látásról és arról, hogy mi a fény, mert megtapasztaltam, hogy micsoda."

Vicki ezt követően átlebegett a kórház szintjeinek mennyezetein, míg végül az épület fölé nem ért; közben rövid panorámaszerű látvány tárult elé a környezetéről. Nagyon fellelkesítette ez a felemelkedés, és nagy örömet okozott számára az a mozgási szabadság, amit megélt. Fenségesen szép és pompás, harmonikus zenét hallott, ami a szélcsengők hangjára emlékeztette.

Szinte észrevehető átmenet nélkül arra lett figyelmes, hogy fejjel előre beszívja őt egy cső. A cső belseje sötét volt, Vicki mégis tudatában volt annak, hogy fény felé halad. Ahogy elérte a cső végét, úgy tűnt, hogy a zene, amit korábban hallott, himnuszokká alakul át; "kigurult", és füvön fekve találta magát.

Fák, virágok és emberek vették körül. Hatalmas fény sugárzott azon a helyen, s ezt a fényt – mint Vicki elmondta - nemcsak látni lehetett, hanem érezni is. Még azok az emberek is fényesek voltak, akiket ott látott:

"Mindenki fényből állt ott. Én is fényből álltam. Szeretetet sugárzott a fény. Szeretet volt mindenütt. Olyan volt, mintha szeretet sugározna a fűből, szeretet sugározna a madarakból, szeretet sugározna a fákból is."

Vicki ezután tudatára ébredt annak, hogy az őt fogadó személyek közül ötöt ismert az életben is. Debby és Diane vak iskolatársai voltak Vickinek, s évekkel korábban, 11 és 6 éves korukban haltak meg. Az életben nemcsak vakok voltak ők, hanem értelmi fogyatékosok is, de itt fényesnek és szépnek, egészségesnek és életerővel teltnek látszottak. Nem gyermekek voltak már: "életük virágját élték", ahogy Vicki fogalmazott.

Találkozott két gyermekkori gondozójával, Mr. és Mrs. Zilkkel is; mindketten elhunytak már korábban. S végül ott volt Vicki nagyanyja – lényegében ő nevelte fel Vickit, s két évvel Vicki HKÉ-je előtt halt meg.

E találkozások során nem hangzottak el tényleges szavak: kizárólag érzésekkel zajlott a kommunikáció – a szeretet és a szíveslátás érzéseivel.

Ebben az elragadtatott állapotban hirtelen teljeskörű tudás érzése kerítette hatalmába Vickit:

"Olyan érzésem támadt, mintha mindent tudnék... és mintha mindennek lenne értelme. Csak azt tudtam, hogy... ez az a hely, ahol választ kaphatok az élettel, a bolygókkal, Istennel és mindennel kapcsolatos összes kérdésre... Mintha a hely lett volna birtokában ennek a tudásnak."

Vicki ekkor arra lett figyelmes, hogy olyan alak áll mellette, akinek sokkal nagyobb a ragyogása, mint bármelyik személynek, akivel eddig találkozott. Azonnal Jézusként ismerte fel ezt a lényt. Ez a lény szeretettel üdvözli, ő pedig izgatottan meséli el neki újonnan szerzett mindentudását, s azt, hogy mennyire örül, hogy vele lehet.

Ez a lény telepatikusan beszél hozzá:

"Hát nem csodálatos? Minden szép itt, és minden összeillik. Megtalálod majd ezt újra. De most nem maradhatsz itt. Nem jött még el az ideje annak, hogy itt legyél; vissza kell menned."

Vicki rendkívül csalódott lesz, és hevesen tiltakozik:

"Nem, én veled akarok maradni."

A lény azonban biztosítja afelől, hogy vissza fog térni, de most "vissza kell menned, és többet kell tanulnod és tanítanod a szeretetről és a megbocsátásról".

Még mindig vonakodik, s ekkor megtudja, hogy azért kell visszamennie, hogy gyermekei legyenek. Vicki, akinek addig még nem született gyermeke, de aki "kétségbeesetten akart" gyermekeket (s aki azóta hármat is a világra hozott), az információ hatására szinte alig várja már a visszatérést, amihez beleegyezését is adja.

Mielőtt azonban távozna, a lény szó szerint ezt mondja neki: "De először nézd meg ezt".
S ekkor Vicki végignéz "mindent a születésemtől kezdve" élete teljes panorámaszerű áttekintésében, s ahogy nézi, a lény kedvesen megjegyzéseket tesz, hogy segítsen neki megérteni cselekedeteinek és azok következményeinek jelentőségét.

Az utolsó dolog, amire Vicki az életáttekintés befejeződését követő eseményekből emlékszik, ez a néhány szó: "Most menned kell".

Ezután "émelyítő huppanást" él át, mintha egy hullámvasút menne hátrafelé, majd újra a testében találja magát.

Vicki így foglalta össze a látással kapcsolatos tapasztalatait:

"Korábban nagyon nehezen tudtam csak viszonyulni hozzá (mármint a látáshoz). Nagy nehézséget jelentett számomra, hogy hogyan képzeljem el, mert sosem tapasztaltam. Nagyon idegen dolog volt számomra... Nézzük csak, hogyan is fogalmazhatnám meg? Olyan volt, mintha szavakat hallanál, és nem lennél képes megérteni őket; de azt tudnád, hogy szavak. És korábban semmit sem hallottál. Új dolog volna; olyasmi, amihez előzetesen semmiféle jelentést nem lettél volna képes társítani."

A hangyák támadása
******************

E tudományos kutatás céljainak figyelembevételével a halálközeli élmény leírására éreztem a legnagyobb ösztönzést. A közép-amerikai Belize-ben történt, ahol a Sierra Clubbal túráztam. Miután néhány napot eltöltöttünk egy majomszentélyben, majd barlangásztunk a Macau-folyó közelében, esőerdős területre értünk. Nagyon kezdetleges kunyhók voltak az ottani szálláshelyek: bambusznádból, nádtetőből és sár-/ cementlapos padlóból álltak.

Az első éjszaka közepén (2 óra körül), mivel korábban sok vizet benyakaltam, az árnyékszéket keresve elhagytam kunyhómat. Egy komoly felhőszakadás eloltotta az összes kinti fáklyát, ami lehetetlenné tette számomra az eligazodást. Azt tettem tehát, amit bármely turista tenne – kerestem egy biztonságos helyet a természetben. Mivel korábban figyelmeztettek a veszélyes mérgeskígyókra, körültekintően elkerültem a buja növényzetű területeket, s találtam egy tisztást.

Ami a sötétben biztonságos tisztásnak tűnt, valójában tömör hangyahegy volt – s néhány pillanattal azután, hogy lecsupaszítottam bőrömet, hatalmas trópusi rovarok serege támadta meg lágyékhajlatomat: csípő, maró vöröshangyák. Még sosem reagáltam súlyosan rovarcsípésre – de a csípések tömege, valamint a test és a lágyékterület vérellátásának érzékenysége miatt rövidesen allergiás sokkot kaptam.

Visszabotladoztam a kunyhómhoz (néhány yard volt csupán a távolság), melyben egyedül szálltam meg, s hamar rádöbbentem, hogy intenzíven meg vagyok sebezve, vadul ver a szívem; de képtelen voltam segítségért kiáltani. Álló helyzetben elájultam, valamivel később visszanyertem az eszméletem: úgy ébredtem, hogy arccal lefelé feküdtem egy vértócsában, ami felrepedt, nyílt homlokomból ömlött ki. A következő 4 órában hol elvesztettem, hol visszanyertem a tudatomat, s mindig másztam egy kicsit a földön; megpróbáltam megtalálni a Benadrylt a hátizsákomban, de elvesztettem az eszméletemet, a földre estem, újra meg újra; felváltva hol megzavarodtam – amikor "éber" voltam -, hol tudatos voltam – amikor pedig "tudattalan" voltam.

Időnként intenzíven tudatában voltam annak, hogy ténylegesen elhagyom a testem, és néhány méteres magasságból szemléltem: elterültem a földön, véresen és mozdulatlanul, közel a szőtt bambuszfalakhoz és a kezdetleges priccshez, stb. A fenti lebegés érzékelése teljesen természetesnek, derűsnek és tetszetősnek tűnt – és hihetetlen érzés járt vele egy szép, szerető jóindulatról, amit csak futólag tapasztaltam meg korábban (pl. egy tíznapos csendes Vipassana-meditációs magányba vonulás vége felé, többek között).

Úgy tűnt, egy gyengéd, kitartó húzás fokozatosan távolabb lebegtet a testemtől, s az a homályos érzet kísérte ezt, hogy választhatok: bár nagyon határozottan az volt a legkisebb ellenállás ösvénye, ha távolabbra lebegek. De azon vettem észre magam, hogy nagyon erősen azt választom – valójában hevesen rábírom magam arra -, hogy visszatérjek. Nagyon élénken tudatában voltam ennek, s teljes, mély jógalégzés segítségével óriási erőfeszítést tettem arra, hogy elkezdjek újra lélegezni, s könyörögtem a testembe való visszatérésért, hogy folytathassam életem befejezetlen művét. Emlékszem, újra és újra elismételtem (a szellememnek?): kérlek, ne hagyd el most ezt a testet, kérlek, maradj itt ezzel a testtel, gyere vissza, gyere vissza.

Olyan érzés volt, mintha az életerőt lélegezném vissza valahogyan a testembe, amit egészen a kimerültség pontjáig végeztem, majd végül elaludtam. Amikor legközelebb, de. 6 körül felébredtem, már képes voltam segítségért kiáltani. Sok vér ömlött a padlóra a különféle alkalmakkor, amikor elestem. Volt pár nyílt sebem a szemöldököm közelében, a normálisnál alacsonyabb volt a testhőmérsékletem, s hevesen reszkettem. De - elképesztő módon - éltem. Alig tudtam ezt elhinni azután, amin keresztülmentem: azután, hogy láttam, milyen vékony is a szál, ami ez az élet és a következő között húzódik.

Amikor megérkezett a segítség, már a kunyhóban kezelték normálisnál alacsonyabb testhőmérsékletemet, s később elvittek egy klinikára a dzsungelben, ahol megvizsgálták a csípéseket, megtisztították és összevarrták a fejemen található sebeket, és különféle injekciókat és gyógyszereket adtak nekem. Az ottani orvosok elmondták, hogy kritikus allergiás sokkom volt a lágyékhajlatomat érő csípések nagy száma miatt – és hogy egy ilyen súlyos reakció majdnem mindig végzetes. Később az Egyesült Államokban számos doktor értett egyet abban, hogy a sokk súlyosságát figyelembe véve egyszerűen nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy miért nem haltam meg.

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Ami a hatást illeti, amit ez a tapasztalat az életemre gyakorolt, azt kell mondanom, hogy teljes mértékben mélységes volt. Enyhén szólva megváltozott a világnézetem – egyszerűen nagyon-nagyon másként látom a világot: maga az élet csodájának, minden nap ragyogásának, az ittlét megdöbbentő ajándékának szemszögéből; s figyelek arra is, hogy mi számít leginkább, és mi nem számít egyáltalán. Úgy gondolom, sok tekintetben felébredt voltam már azelőtt, hogy ez történt, de ez ugrást jelentett – alázatosabb vagyok, nagyobb bennem az áhítat, jobban szeretem az életet, több bennem a tisztelet és a hála, és jobban élvezem az egész kifürkészhetetlen rejtélyét, s kíváncsibb is vagyok rá – annak felfoghatatlan, végtelen nagyságára, ami létezik, szemben a végtelenül kicsi szilánkkal, ami a szokványos valóság.

Isteni kegyelem
***************

Lélekvándor
Beküldés dátuma: 2004-09-02 18:31:20

A következő fordítás David Goines érdekes tapasztalatáról számol be. Amikor tizenhárom éves korában egy nap hazafelé kerékpározott, elütötte egy betonkeverő teherautó. David ennek nyomán halálközeli élményt élt ált, melyben sok titok feltárult előtte a túlvilágról: választ kapott a "Miért vagyunk itt?" és a "Mi az élet értelme?" kérdésére.

A következő szöveg egy David Goines honlapjáról származó részlet fordítása. A honlap időközben megszűnt.

Emlékszem az összeütközéstől való félelmemre, de magára az összeütközésre nem, mint ahogy arra sem, hogy a testem teljesen belepréselődött a biciklibe, majd hatvanlábnyit repültem a levegőben, és végül a csatornában kötöttem ki. Legközelebbi emlékem egy érdekes jelenet, ami a kórház sürgősségi betegellátójában zajlott. Földi életem legegyedibb tapasztalata volt ez. Attól volt egyedi, hogy a saját testemet és a körülötte forgó sürgölődést nézegettem a sürgőssőgi ellátóban, csak éppen nem a testemben voltam. Az egész felett voltam – és lefelé néztem. Nem éreztem fájdalmat.

Nagyon elfoglalt volt mindenki. Láttam rajtuk, hogy súlyos gondban vagyok. Sokat beszéltek arról, hogy hogyan fejtsenek le a bicikli roncsáról, és/vagy hogy hagyjanak-e inkább benne, míg nem stabilizálódik eléggé az állapotom. Mindent láttam és hallottam. Hátborzongató volt. Ijesztő volt. Végül egyetértésre jutottak abban, hogy már eléggé stabilizálódott az állapotom ahhoz, hogy leszedjenek a bicajról, és hívtak egy hivatásos hegesztőt, hogy hegesztőpisztollyal segítsen leszedni a bicikliről. Hála Istennek, eszméletlennek tűnt a testem. Mintha ez az egész durva látvány nem lett volna elég fiatal fejemnek, hallottam, amint egy nővér, akit ismertem, ezt mondja egy másiknak: "Hát – az ember eltűnődik, megéri-e megmenteni ezt a szemetet".

Majdnem halálra ijesztett! Ez már több volt annál, amit el tudtam viselni. El akartam futni. El akartam menekülni. Gyorsan megfordultam, keresztülmentem a falon, hogy úgy mondjam, és teljes sötétségben találtam magam. Visszanéztem – semmi, csak a sötétség! Alighogy kimondtam magamban, hogy "Nahát, megcsináltam!", már meg is tettem egy újabb lépést, és azon nyomban a legszebb kertbe kerültem, amit valaha is láttam. Szabályos terasz volt ez a kert, amit durva sziklából véstek ki, csak néhány lábnyira a csúcsa alatt. Mindenütt fehér márvány volt és örökzöld növények. Hihetetlenül világos, tiszta, üde és hűvös volt a levegő. Olyan volt, mintha tiszta, hűtött levegőt lélegeznék be. A kertet örökzöld cserjék szegélyezték, melyek mindegyike tökéletes példány volt; illatuk lágyan betöltötte a levegőt. Minden részletében tökéletesnek tűnt ez a hely. Közvetlenül előttem, tőlem csak néhány lépésnyire, egy márványpadot láttam, ami szinte hívogatott, hogy menjek oda, üljek rá, és pihenjek rajta.

Ahogy leültem, és belélegeztem a csodálatos, üde levegőt, körülnéztem. Milyen csodálatos pihenőhely, gondoltam. Sima és egyenletes volt a talaj, és olyan tökéletes volt a csiszolása, hogy úgy tűnt, egy darabból áll. A kerti teraszt márványoszlopok és márványkerítés vette körül, és úgy tűnt, mintha közvetlenül a hegy oldalából vágták volna ki egy darabban. Felfigyeltem az éles ellentétre, ami a fehér márvány formai tökélye és a hegy között feszült – az utóbbi durva és érdes volt a márványhoz képest.

Csak néhány pillanat telt el (úgy tűnt legalábbis), míg körülnéztem ezen a csodálatos helyen, amikor észrevettem, hogy egy nagyon kedves, szívélyes, idős úr ül mellettem a padon. Nem láttam és nem is hallottam a közeledését – egyszerűen csak ott volt. Halvány mosoly suhant át arcán, és tudtam, hogy barát. Az arca ráncos volt, de lágy. Meleg, kék szeme volt, s mégis mélységet tükrözött; a bölcsesség szikráját láttam benne megcsillanni. Elfordítottam a tekintetemet, hogy ne merüljek bele túlzottan a szemeibe; és ahogy megtettem, beszélni kezdett hozzám. A hangja határozott volt, de puha és szeretetteli.

Így szólt: "Nos, nehéz napod volt". Mintha mindent tudott volna róla.

Fáradt sóhajjal feleltem: "Az már biztos!"

Nem tűnt szükségesnek további magyarázat, ahogy ott ültünk. Ezután eszembe jutott, milyen nagy gondban vagyok valójában, és reménykedve ránéztem, hátha olyan választ kapok tőle, amit el tudok viselni.

És megkérdeztem: "Halott vagyok?"

Megnyugtatólag mosolygott, és így felelt: "Nem, nem vagy halott. A tested jó nagy pácban van, de gondját viselik, és nem kell aggódnod miatta".

Emlékszem, nagyon megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem vagyok halott. Akkor hát nem ért véget az életem. Nem ez a vég. Mindezek forgószél módjára söpörtek végig az elmémen, ami hirtelen abbamaradt, és millió kérdésem támadt az állapotomat illetően. Nem tudtam magyarázattal szolgálni arra, hogy miért érzem úgy, hogy testben ülök itt ezen a helyen, miközben nagyon is jól tudom, hogy hátrahagytam a testemet.

Ismét ránéztem, és olyan megértő kifejezést öltött az arca, hogy tudtam, ismeri az összes választ, még mielőtt feltenném neki a kérdéseket. Olyan volt, mintha gondolatok útján tudnánk olvasni egymást – még mielőtt bármilyen szó is elhangzana -, és nem vagyok benne biztos, de a beszélgetésünk jó része ilyen módon zajlott le, az elméink között. Pánikérzetem támadt.

Megkérdeztem tőle: "Hogyhogy itt vagyok ezen a helyen, amikor pedig tudom, hogy a testem ott van a kórházban?" És: "Hol van ez a hely? Hogyan látom ezt a helyet és Önt, ha nem vagyok a testemmel? Hogyan lehetek két helyen egyszerre?" Kezdtem nagyon ideges lenni. "Micsoda Ön egyáltalán?" – követeltem a választ!

A hangja azonnal megnyugtatott. Így felelt: "Nagyon különleges helyen vagy. Biztonságban vagy."

Aztán elmagyarázta, hogy bár a testem a kórházban van, az a fizikai testem, és mindegyikünknek van spirituális teste és mentális teste is.

Ezt mondta: "Mentális és spirituális tested van itt. Mentális és spirituális szemeiddel látod, amit ezen a helyen látsz. Ehhez hasonlóan mentális és spirituális tested érzékszerveivel érzékelsz mindent ezen a helyen. Elméd szemével látod ezt a helyet. Képzeleted terméke ez a hely; azért az, ami, mert pontosan erre van szükséged. Válságos fizikai állapotod és mentális szükségleted idézte elő, hogy olyan legyen, amilyennek érzékeled. Én is fizikai test nélkül vagyok itt. Olyannak látsz engem, amilyennek én látom magam a saját elmém szemével. Mentális kép az elmémtől a te elméd szeméig. Azért vagyok olyan, amilyennek látsz, mert úgy érzékeltem, arra van szükséged, hogy ilyen legyek. Hogy ki vagyok és mi a nevem, nem fontos. Mennyei Atyád irántad érzett szeretete miatt vagyok itt, no meg azért, hogy emlékeztesselek arra, honnan is jöttél".

Első gondolatom ez volt: ’A kórházból?’

A bölcsesség mosolya és még a bölcsességet is meghaladó türelem mosolya terült el az arcán, és kedvesen ezt mondta: "Nem; úgy értettem, Atyád házából".

Ebben a minutumban ráeszméltem, hogy mindent tudok, hogy igazat mond, és hogy tudtam én ezt már tudatosan korábban, mielőtt még megszülettem erre a földre, hogy fizikai testem legyen. Arra is emlékeztem, hogy spirituális és mentális testem is volt, és az egész tökéletesen érthető volt. Még arra is emlékeztem, hogy átjöttem a fátylon, hogy megtaláljam és kiválasszam a fizikai testemet. Enyhén zavarban voltam, amiért el tudtam felejteni ezeket a dolgokat – amikor a férfi emlékeztetett arra, hogy ahhoz, hogy fizikai életünk legyen/fizikai életet tapasztaljunk, szükséges, hogy legalább egy darabig elfelejtsük egy kicsit előzetes tudásunkat, hogy teljesebben megtapasztalhassuk a fizikai dolgokat, hogy fizikai kihívások érjenek, hogy szabad elhatározásunkból hozzunk döntéseket, és – igen, még azért is – hogy hibákat követhessünk el, hogy olyan módokon tanulhassunk belőlük, melyeket csak egy fizikai élet tud megadni nekünk.

Ha összes előzetes tudásunkat megőriznénk, esetleg nem bajlódnánk azzal, hogy teljességében megtapasztaljuk a fizikai életet – esetleg mellőznénk a fájdalmat, s így kihagynánk az örömet is. Arra az ígéretre is emlékeztem, amit mennyei Atyámnak tettem arról, hogy elfogadom a lehetőséget, a fizikai élet kihívásait és felelősségét. Hogy a magam és az ő javára fordítom e lehetőség jó részét. Hogy visszatérek Atyám házába a megszerzett tudással és tapasztalattal, hogy hozzám hasonlóan Atyám is gyarapodjon a tapasztalat révén. Ennek nyomán ismertem fel, miért van szükségünk arra, hogy elkülönülést tapasztaljunk meg teljes valóságunktól, amikor fizikai testet öltünk. Azért, mert ahhoz, hogy megbecsülhessük fizikai életünket, hogy a javunkra válhasson és hogy a lehető legtöbbet megtanulhassuk belőle, látszólag fel kell fedeznünk, amit korábban már tudtunk – ezúttal fizikai úton. Hasonlóképpen, e fizikai élet révén fel kell fedeznünk, hogyan térjünk vissza mennyei Atyánkhoz. A jóval, amit itt egymással teszünk, a módokkal, melyekkel elménket fejlesztjük, valamint azokkal a módokkal, melyekkel megtanulunk boldogolni a fizikait testtel és a fizikai élettel, érdemeljük ki a biztonságos átjárás jogát Atyánk házába; s miközben így teszünk, Atyánkat magasztaljuk és dicsőítjük. Atyánk szeretete küld minket az útra, s a mi iránta érzett szeretetünk teszi számunkra lehetővé a hazatérést az ő szerető karjaiba.

Amint csak visszaemlékeztem mindarra, amit szükséges volt tudnom, eltűnt szeretetteli, különleges barátom.

Csodálatos hely volt ez; pontosan olyan volt, amilyenre szükségem volt. Nemcsak hogy visszaemlékeztem arra és láttam is, hogy honnan érkeztem, még azt is láttam és arra is emlékeztem, hogy hová tartok, s a sok dologra is, aminek megtétele a feladatom. Amikor ezt az életet választottam, tudtam, hogy tele lesz kihívásokkal. Tudtam, hogy felelős leszek azért, hogy találjak egy fizikai élettársat, és hogy együtt fogadjuk majd el az új fizikai élet biztosításának felelősségét, hogy Isten más gyermekei hozzánk hasonlóan osztozhassanak fizikai tapasztalatban, a maguk javára. Tudtam, hogy felelős leszek a jó és a rossz közötti választásért, hogy életem mennyei Atyám dicsőítését szolgálhassa, amikor visszatérek hozzá.

Ahogy így töprengtem, és újra meg újra elismételtem magamban ezeket a dolgokat, nagyon üdének éreztem magam, és ismét több figyelmet szenteltem kerti helyemnek. Megfordultam, és egy kis, kanyargó ösvényt vettem észre, mely a csipkés hegy tetejére vezetett. Nem vettem észre ezt a helyet korábban, de most ott volt, hívogatóan. Felkeltem a márványpadról, és felfelé indultam a meredek ösvényen. Megerőltető volt, nagyon ingatagon lépdeltem. Ahogy felértem a tetőre, szép rétre nyílt kilátás a másik oldalon. Olyan csábító volt! Tarka virágok pompáztak a réten. Szép patak csörgedezett rajta játékosan, s én utat vágtam magamnak hozzá a nedvdús fűben. A patak csak néhány láb mély volt. Gyors folyású volt a vize. Felkaptam néhány kavicsot, és kacsáztam velük rajta. Már épp azon voltam, hogy visszafordulok, amikor a patak túlsó partjára néztem, és szép fehér fényt pillantottam meg, ami nagyon hasonlított a napsugarakhoz. Egy alak tűnt elő ebből a szép fényből. Fehér köpenybe és fehér fénybe burkolózott, melyek annyira hasonlítottak egymásra, hogy alig tudtam megállapítani, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Arcot nem tudtam kivenni – de világosan láttam a kezeket. Felém nyúltak, és egy hang megkérdezte: "Átjössz hozzám?"

Habozás nélkül beleléptem a vízbe, majd megálltam. Minden ízemben reszkettem. Ezután eszembe jutott, hogy van egy életem, amiben tanulnom és tapasztalnom kell. Megfordultam, és ahogy kiléptem a vízből, így feleltem: "Nem, még nagyon sok mindent el kell végeznem".
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszafutottam a hegytetőre, majd le a kanyargó ösvényen, többször majdnem el is estem. Abban a pillanatban, ahogy lábammal érintettem szép márványkertem talaját, tudatosan újra a fizikai testemben voltam, éberen, és hirtelen nagyobb fizikai fájdalomban, mint amekkorát valaha is lehetségesnek tartottam fizikailag. Négy különböző helyen merevítették ki a testemet, s alig érintettem az ágyat. Mindenem fájt.

Ez volt az első gondolatom: "Öreg hiba – hát ezt jól megcsináltam magamnak! Frankón elcsesztem! Az a fehér alak Jézus volt, én meg "nem"-et mondtam neki!"

Nem tudom, a fizikai fájdalomtól sírtam-e jobban, vagy a spirituális és mentális gyötrelmektől, amiket e döntés miatt éreztem. Később imádkoztam és meditáltam, s ezek segítségével megvigasztalódtam. Gyakran töprengtem el rajta, és most már értem, hogy a tapasztalat révén felajánlották nekem a döntés lehetőségét. Olyan döntést, melynek meghozatalára jogom van – és nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak. Mennyei Atyámnak olyan mélységes a szeretete irántam - és összes gyermeke iránt, ami azt illeti -, hogy fia, Jézus révén megkaptam a lehetőséget arra, hogy ott és akkor visszatérjek hozzá.
Oly nagy az ő szeretete gyermekei iránt, hogy hajlandó feláldozni dicsőségének újabb lehetőségét. Szerencsésnek tartom magam, amiért megvan a lehetőségem arra, hogy fizikai életet éljek meg az ő érdekében; s remélem, hogy ezúton magasztalom és dicsőítem majd mennyei Atyámat, mégpedig jobban, mint ha elfogadtam volna a kegyelmet, és lemondtam volna erről a lehetőségről.

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Egészen addig nem is tudtam, hogy huszonegy napon át tartott kerti tapasztalatom, míg az orvosok és a nővérek tudtomra nem adták, hogy ennyi ideig feküdtem kómában. Ebből a tapasztalatból voltam képes elegendő erőt és energiát meríteni ahhoz, hogy újra működőképessé tegyem a testem, hogy újra megtanuljak járni, s hogy elvégezzem mindazt, amit életem során eddig tettem.

Halálközelben és utána mi lesz.
*******************************

Jan Price szokatlan halálközeli élményt élt át, miután egy majdnem végzetes szívroham érte. A gyakori esettel ellentétben nem "fénylény" köszöntötte, hanem nemrég elhunyt kutyája, Maggi. Jan Price könyvet írt tapasztalatairól A halál másik oldala (The other Side of Death) címmel. A következő idézet részlet a könyvből.

Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a teljes szívrohamot végignéztem. Feltételezem, sosem gondolunk magunkra igazán haldokló emberként, de én nyilvánvalóan meghaltam, mert már nem voltam benne a testemben.

Aztán hirtelen mindkét oldalamon éreztem valamit; nem olyasmit, amit fizikai érintésként jellemeznénk, hanem inkább valamiféle érzést, jelenlét érzékelését – entitások jelenlétét éreztem, egynél több entitás jelenlétét. Energiaformáknak láttam a fényüket, és ráébredtem, hogy angyali lények – szeretetteljesek, tiszták, szentek, segítő szándékúak. Segítettek nekem, s én felfelé irányuló mozgást éreztem. Aztán minden kék lett.

Ahogy a kékség óceánjában lebegtem, sűrű csillagcsoportokra emlékeztető arany fényáramlatok kezdtek átáramlani rajtam. Nagyon jó érzés volt a fény. Ha bármiféle kósza visszahúzó gondolatot dédelgettem volna még földi életemből, most mind elillant. S ahogy a sugárzás folytatódott, ráébredtem, hogy már nem érzek gravitációt, semmi nyomást a múltból; csak azt érzem, hogy éteri fátyolszövet vagyok a fényben. Aztán a belém ömlő fénylő sugarak édes elixírként a felszínre mosták életem emlékeit, kezdve a születésemmel.

…

Ahogy a sűrűség megváltozott, s egyre könnyebbé és finomabbá vált, úgy éreztem, másik tudatszintre kerülök; s ekkor olyan környezetben találtam magam, ami szilárdabbnak tűnt – és ott volt Maggi. Odajött hozzám az én szép kutyám, szeretett spánielem. Kevesebb, mint egy hónappal korábban halt meg, s John meg én még mindig nagyon fájlaltuk a hiányát.

Éreztem a jelenlétét, a szeretetét, s úgy jelent meg előttem, mint amilyen a fizikai formájában volt – csak éppen fiatalabb volt és elevenebb. Így szólt: "Tudod, hogy Apusnak túl nagy teher lenne, ha most mindkettőnket elveszítene."

"Persze, visszamegyek" – feleltem. "És te, te is jössz hamar?"

"Tudni fogunk róla, amikor elérkezik az idő. Most mutatok neked néhány csodás dolgot. Tegyünk együtt felfedező utat!"

Ha nehezen barátkozol meg azzal a gondolattal, hogy a túlvilágon egy kutyával találkoztam először, hát biztosíthatlak róla: nem vagy egyedül. Míg John tökéletesen természetesnek tartotta, egyik lányunk kicsit ideges lett, amikor elmeséltem neki. Azt hiszem, jobban örült volna, ha Jézus, egy angyal, de legalább valamilyen családtag köszönti az anyukáját. Valóban találkoztam egy Mester Tanítóval – erre majd később fogok rátérni -, de Maggi jött előbb. Végül is éveken át közeli "családtag" volt, és bárki is felelős odaát az üdvözlés elrendezéséért, bizonyára tudta, mennyire örömteli élményt jelent majd számomra, ha Maggi fogad.

Szóval, Maggi és én egy finomabb hullámhosszon beszélgettünk, és bár levetettük fizikai alakunkat, testünk láthatóvá vált az érzékek számára, mégpedig úgy, hogy az elménkben lévő képek formává vetültek ki – s ugyanolyan valóságos volt a látás és tapintás szempontjából, mint amikor a fizikai világban tartottam a karjaimban.

Maggi barátom és én egymás mellett sétáltunk, mint ahogy oly sokszor tettük már a létnek azon a másik helyén. Minden erőfeszítés nélkül haladtunk át egy olyan birodalmon, mely mámorító színekben pompázott. Folyékonyak voltak a pulzáló, leírhatatlan színek – megformálásra váró energia volt mindez. Maggi megmutatta nekem, hogyan alakítsak ki formákat az energiából azáltal, hogy összepréselem az elmémmel. Ha azt akarod, hogy a forma megmaradjon, erősen préselsz. Nagymértékben mentális birodalom ez, és semmilyen testi erőfeszítést nem igényel a formateremtés. Az elmédben képet tartasz arról, amit meg szeretnél teremteni, majd intenzív fókusz révén kifejeződést adsz neki. Bezárhatod, de fel is szabadíthatod.

Maggi és én játszottunk a színmezőn; különféle színárnyalatokba léptünk, s éreztük sajátos vibrációjukat. Lenyűgözött a színek páratlan jellege, mert sosem láttam korábban hozzájuk foghatót, s a mai napig sem találok szavakat az árnyékok és színárnyalatok szépségének leírására.

Maggi meg akarta mutatni nekem, hogy hol él; mint elmondta, nagymértékben azok az otthonok adták az alapot a megmintázásához, melyekben nálunk lakott. Az elméjében tartotta a képeket, préselt, és lakóhelyet teremtett magának. Ahogy az otthonáról beszélt, már oda is értünk, ami akkor egyáltalán nem tűnt furcsának. Később ráébredtem, hogy meglehetősen bizarr élmény volt ez – nemcsak az azonnali "ott levés" a térben egy gondolat nyomán, hanem az az ötlet is, hogy a kutyánknak tényleg szép otthona van a túlvilágon. John később itt is segített engem a megértésben, amikor elmondta, hogy Emaunel Swedenborg, aki gyakori látogatója volt a mennynek, azt írta, hogy az állatoknak valóban van lakhelyük a spirituális világban, rámutatva, hogy "van ilyen tudásuk, ugyanis beléjük van plántálva, hogy tudjanak otthonaikról és lakhelyeikről, amit bőséges megfigyelés igazol".

Ahogy Maggi otthonában álltam, nagy öröm fogott el. Tűz volt a kandallóban, ami meleg, barátságos ragyogást kölcsönzött a szobának. A fal tele könyvekkel – hát persze! Szép festmények és keleti szőnyegek. A szoba egyik oldala teljes egészében üveg volt, s így kanyargó hegyekre, csobogó patakokra és sok fára nyílt kilátás.

Kényelmesen ültünk a puha, bársonyos székekben, s elégedettek voltunk, amiért együtt lehetünk. Szép fejét simogattam, ő meg a lábaimra fektette mancsait. Nagyon becses volt számomra, hogy újra megérinthetem, mert nagyon szerettük egymást. Szavak nélkül cseréltünk emlékeket és mély érzéseket. Beszélgetésünk nagy része csendben zajlott, bár olykor használtunk hangokat – egyszerűen azért, mert olyan kellemes volt. Hála töltötte el szívemet, amiért újra találkozhattam vele – és láthattam, mekkora örömmel és elevenséggel él egy igazán paradicsominak nevezhető helyen. Vonakodva, de otthagytam Mag bájos otthonát, mert belső ösztönzést éreztem a továbbhaladásra.

Ezután egy olyan helyre mentünk, amit ő a "kilátás"-nak nevezett. Egyszerű kiugró résznek tűnt egy magas sziklán, de nagymértékben felnagyított látképet mutatott. Ha akartam, be tudtam kukucskálni a világba, amit magam mögött hagytam, mintha monitort figyelnék. Maggi azt mondta, hogy senki sem tölt el itt sok időt, de olykor megállnak itt néhányan, hogy megnézzék, mi folyik a földi világban. Úgy döntöttem, nem nézem meg; tovább akartam haladni ennek a magával ragadó üdvözültségnek a világában.

Maggi érzékelte az elmémben formálódó kérdéseket, s tájékoztatott, hogy oda megyünk, ahol az összes válasz van. Gyorsan odaértünk egy mennyei szépségű építményhez. Mérhetetlenül nagy volt; a legtisztább fehérben pompázott, s kicsit görögös volt az építészeti stílusa. Minden irányból ösvények vezettek a struktúrába, s én sok embert láttam közeledni hozzá, és elmenni tőle.

A boltíves átjáró fölött, melyen át az építménybe léptünk, a következő szavakat láttam: A TUDÁS TEMPLOMA. Éreztem, hogy gyengéd erő vonz maga felé. Különböző magasságú oszlopokat láttam; a középpont felé egyre nagyobb lett a magasságuk.

Ahogy visszafordultam a templom belseje felé, azt láttam, hogy kreatív tevékenységek zajlanak különböző területeken. Több egyén táblaképek festésébe merült, s láttam egy férfit, aki fuvolaszerű hangszeren játszott, ami a lehető legédesebb hangokat bocsátotta ki magából. Ahogy továbbmentünk, táncosok táncoltak égi kecsességgel, s olyan könnyedséggel mozogtak, amire a fizikai emberi forma nem képes. Ahogy nagy gyönyörködve figyeltem őket, tudatára ébredtem, hogy e vizuális előadás zenei hátterét az adja, amit én égi kórusnak neveznék – hangokból álló zenekar, mely "mennyei" zenét alkotott a tánchoz. Csakugyan a teremtő dicséretét zengte ez a "szférák zenéje".

Maggi megbökött az orrával, s így emlékeztett arra, hogy még más felfedeznivaló is van a templomban. Ahogy a középpont felé haladtunk, nagyobb csend lett, s a gyengéd erő, amit már korábban is éreztem, most erősebbé vált. Olyan egyének – úgy tűnik, bölcsek - voltak itt, akik ideiglenesen tartózkodtak csak ezen a helyen, s arra vártak, hogy segítsenek azoknak, akik úgy döntenek, hogy közelednek feléjük.

Az intuícióm azt súgta, hogy ezt kellene tennem, s erős vonzódást éreztem egyikük felé, aki tőlem jobbra állt.

Kinézetre férfi volt: hosszú szakálla, s nagyon átható, intelligens szemei voltak; fehér köpenyt viselt. Aranyszínű réteg övezte – nem olyan formában, amit auraként határoznánk meg, hanem inkább aranyló fény fénylő szalagjaként. Kézmozdulatával jelezte, hogy üljek le elé, s én azonnal hallottam a szavait az elmémben. Nem volt szükség kimondott szavakra.

"Sok mindent szeretnél tudni, s tudni is fogsz. Minden információ a rendelkezésedre áll. Segítünk és útmutatást adunk, s aztán elmehetsz a központhoz, és megszerezheted magad is. Én már ismerem a kérdéseidet. Biztosíthatlak, mindegyikre választ kapsz majd. Ahogy hozzászoksz ehhez az állapothoz, és megérted, hogyan működj az elméddel ezen a szinten, automatikusan tudni fogod, mire van szükség, ahogy a vágy felébred benned.

Amióta megérkeztél ide, számos különféle birodalomba kísértek el; sok más is van még, és egyik sincs elzárva előled. Minden személynek szabadságában áll, hogy teljeskörű tapasztalatokat szerezzen, s az egyetlen fék a tudatos elme állapota. A mélyen gyökerező hitek kapnak itt látható kifejeződést, éppúgy, mint abban a dimenzióban, ahonnét az imént érkeztél. Nincs mindenkinek ugyanolyan tapasztalata, mert igazából mi teremtjük a sajátunkat. A finom energiák mindazonáltal gyengéden nyomást gyakorolnak a zárt, korlátozó elmékre, melyek így a rózsabimbó szirmaihoz hasonlatosan lassan kinyílnak és kitágulnak, s rövid időn belül hajlandóvá válnak arra, hogy nagyobb megértést fogadjanak el. Ekkor állnak készen arra, hogy az életről alkotott korlátozott koncepciójuktól továbbinduljanak az örök kaland felé, ugyanis mindig van mit megtudni, tenni, megélni.

Tudjad: senki sincs elveszve, senki sincs hátrahagyva. A tudat minden egyes egyéni egysége egyenértékűen fontos, és sohasem szűnhet meg létezni. Bármit is játszanak végig a sűrű anyag világában, az formálja az itteni élet kezdeti öntőformáját, de senki sincs bezárva abba az öntőformába, és mindenki továbbfejlődhet a létezés egyre magasabb szintjeire.

Maradj nyugalomban, és hagyd, hogy megmutassam neked. Vannak városok odakint, mint ahogy a sűrű fizikai világban is. Különböző tudatszintek lakják őket. Figyelj. Vannak olyan szintek, ahol te nem éreznéd magad kényelemben, de azok, akik odamennek, otthon érzik magukat benne."

A szemeim előtt formálódott meg egy nagy város sziluettje. Egyidejűleg három különböző dimenzióját láttam. Az elsőnek sivárság járta át az atmoszféráját. Nyomott volt a hangulat, s minden szürke volt, még a lakosok is, bár úgy érzékeltem, hogy valahol a mélyben élettel és szépséggel pulzál a színtelenség. A fizikai világbéli létezés legalacsonyabb szintjeit juttatta eszembe. Gonoszok járkáltak a mocskos utcákon nagy rosszindulattal. Senki sem tervezett semmi jót, és nem is számítottak ilyesmire senkitől.

A második dimenzió ugyanabból a panorámából állt, de fényesebb volt és színesebb, s ismerősebb jelleget öltött. Remény élt a kétségbeesés közepette. Voltak olyan környékek, ahol szép házak sorakoztak, melyekben meglehetősen elégedett népek éltek; piszkos lakhelyek adtak szállást az elégedetlenebbeknek. Kiterjedt ösvények különítették el a fényűző otthonokat a kevésbé pompásaktól. Minden szektorban boldogság volt és iszonyat, szeretet és gyűlölet, öröm és bánat – az élet kettősségei egy nem éppen harmonikus világban. Olyan élet volt ez, amit sokan az egyetlen lehetséges életmódként fogadnak el azon a földön, amit magam mögött hagytam. Néhányan okosabbak; nincsenek is olyan kevesen, s a kétségbeesés közepette is élő remény jobb életmódhoz vezet majd.

Ebben a hármasságban egy fényváros volt a harmadik, s hasonlított János szent városához, amit a Jelenések könyve ír le. Ugyanazt a várossziluettet láttam, mint korábban, de ezúttal tiszta aranyból állt – drágakövek, átlátszó, kristálytiszta üvegek színeiben pompázott. Mindenki, aki átment a városon, dicsőséget és tiszteletet vitt bele. Harmónia és rend uralkodott, s a lakosok örömben éltek; olyasmit teremtettek, ami szépséget és kiteljesedést hozott – tökéletes béke helyét; olyan békéét, mely túl van a megértésen.

Azok az életdarabkák, amiket láttam, a fátyol mindkét oldalán léteznek, mint ráébredtem, s ahogy figyeltem, cserélődött a népesség. Finom, de biztos költözés zajlott a legsűrűbbtől a legfényesebbig. Ahogy az egyik szinten módosultak a téves nézetek, változás vette kezdetét a következőn is. Akár fizikai formában, akár a halál másik oldalán történt, mindenkire jótékony hatást gyakorolt az észlelésbeli változás. Mélyen gyökerező hiteink valójában nemcsak saját élettapasztalatunkra vannak hatással, hanem másokéra is. Bonyolult kapcsolatok kötnek minket össze mindennel, ami az örökkévalóságban létezik.

A Bölcs folytatta a beszédet. "Minden, Ami Van végtelen korlátlanságában a kreatív energia (amit Isten Lelkének hívnak) te-ként, én-ként és minden másként fejezi ki magát. Akárhol vagyunk is, ott van az Isten-forrás, és mindig vagyunk valahol."

"Hát én néha olyan helyeken is vagyok, ahol nem úgy tűnik, mintha ott lenne Isten, mint például egy szívroham kellős közepén" – feleltem. "Isten biztosan nincs ott."

"De igen. Akárhol vagyunk is, ott van Isten, a Forrás. Egy szívroham nem rossz dolog. Csak egy tapasztalat, ami a létezés egy bizonyos szintjén elfogadottnak minősül. Olyannyira korlátlanok vagyunk, hogy korlátozhatunk, leszűkíthetünk, összezsugoríthatunk. Fantasztikus ez a hatalom, ugyanis a teremtés a természetünk. Valamilyen módon folyamatosan kifejezzük magunkat.

Most menj be a templom legbelső részébe. Meglátod, ott majd könnyen ki tudod nyitni az elméd. Figyelj vele. Sok tudást kapsz majd, de nem leszel rögtön tudatában az egésznek. Be fog épülni, s apránként emlékszel majd rá vissza, miután visszatértél a testbe. Több megértésre van ott szükség, s meglesz a lehetőséged arra, hogy megoszd azt a tudást, amit kapsz. Szeretett régi barátok dolgoznak majd együtt veled, mint ahogy a múltban is tették."

Magukra utalt, amikor "szeretett régi barátok"-ról beszélt.

"Igen, egy vagyok közülük" – mondta. "Ezért vonzódtál felém. Emlékezz arra, amit neked tanítottunk, és maradj nyitott a tudás befogadására. Most menj, mert hamarosan vissza kell térned. Szeretetünk örökké veled marad."

Kényelmesen, nyugodtan ültem, és azt éreztem, hogy apró ujjbegyek cirógatják fejtetőmet. Éreztem, hogy virágszirmokhoz hasonlatosan kinyílik az elmém. Aztán lágyan és gyengéden jött a tudás, a kapcsolat mindennel, ami van. Meditáció közben pillanatokra súroltam már ezt a szintet, de sosem értem el ekkora teljességgel, tisztasággal, intenzitással. Itt, ebben a mennyei csendben, minden tökéletesen tiszta volt és megértett. Beteljesülés volt itt. Minden tudás az enyém volt, s tudatos tudatosságba tudtam hozni, amikor csak szükség volt rá. Minden szinten el tudjuk érni az Univerzális Elmét, de itt könnyebb a finomabb energiák miatt.

Az univerzum központjában állok, s isteni lét övez. Ebben élek, mozgok és bírom létemet. Ebben a világban vagyok, s belőle vagyok. A természetes rend, gondtalanság és öröm világa ez. Örökkévaló jóság áraszt, tesz és éltet mindent. Csak öröm van; a szeretet hullámai támogatnak, tartanak fenn. Istenben vagyok, nem rajta kívül.

Szeretetben vagyok, tudatosan békében vagyok mindennel, ami van. Istenben szeretek, mozgok és bírom létemet. Szeretetben élek, mozgok és bírom létemet. Békében élek, mozgok és bírom létemet. Nincs más. Nincs, ami külső lenne. Minden Isten, a Szeretet, Isten-Szeretet körén belül van. ISTEN-SZERETET.

Isten országa bennem van. Igen. De - ami még fontosabb - Isten országában vagyok. Isten lelke bennem van, de - ami még fontosabb - Isten Lelkében vagyok. Isten szeretete bennem van, de - ami még fontosabb - Isten szeretetében vagyok. Minden, ami van, Isten. Nem lehetek sehol máshol. Nem lehetek elkülönített Istentől. Nincs máshol. Nincs más hely. Nincs más. Csak a VAN.

Ekkor csillogó, szivárványszínekben játszó fény kezdett alakot ölteni előttem. Lélegzetelállító szépségű nő jelent meg, ahogy lenyűgözve bámultam, s még azután sem vált statikussá, hogy véget ért a teljes materializáció a tiszta fényből látható, anyagi formává. Továbbra is azt láttam, hogy "meg-megrebben" a struktúrája, mintha folyékony, fodrozódó tükröződést néztem volna egy tavacskában. Mozdulatai tiszta eleganciáról árulkodtak, miközben odajött hozzám, és közvetlenül elém állt. Sötét volt a haja; halvány, mégis színes a bőre.

"Nézz a szemembe" – mondta gyengéd, de parancsoló mosoly kíséretében. Ahogy megtettem, úgy éreztem, elnyelődik a lelkem. Már nem az az entitás voltam többé, akit önmagamként ismertem, hanem több, sokkal több. A szemek az enyémbe mélyedtek. Lelkem szemei voltak azok.

Nagy alázattal elfogadtam, ami feltárult előttem. "Te jó ég, én vagyok mindez – ilyen szép, fenséges, bölcs, szeretetteljes, kedves, hatalmas. Nem is tudtam. Fogalmam sem volt róla."

Mintha kaleidoszkópba néznék, miriád életet és tapasztalatot láttam. Ó, önmagam csodája. Tetszése szerint bármilyen formát ölthetett ez a hatalmas kreatív energia, s most éppen egy Jan nevű nőn keresztül fejezte ki magát, úgyhogy természetes, hogy nőnek érzékeltem.

Szavak kezdtek áramlani az elmémbe a saját gondolati folyamataimon túlról. "Eddig csak alkalomszerűen voltál hálás azért, hogy megkaptad az élet ajándékát. Légy hálás minden egyes napon ezért a nagyszerű ajándékért. A legtöbb ember úgy megy át az életen, hogy sosem becsüli meg igazán. Az élet célja az öröm, s a spirituális megértés gyarapítja a fizikai érzékeket. Idd ki teljesen minden egyes tapasztalat fenségének poharát. Az öntudat a szív imája, s szünet nélkül imádkozni annyi, mint játszani. Játssz a gyermek örömteli átadásával, merülj el minden egyes pillanat élvezetében. Hagyd a kötelezettségeket és kötelességeket, s élj a lét tiszta öröméért.

"Fogd meg a kezem" – szólt, s olyan volt a hangszíne, mintha zenét hallanék. Ahogy megfogtuk egymás kezét, eksztázis hullámai söpörtek át rajtam, s enyémmé vált ennek a csodálatos lénynek a teljessége, akinek a kiterjesztése vagyok. Már nem a megfigyelője voltam ennek a csillogó sugárzásnak. Én voltam az. Ez az a pompa, amiben kezdetben voltam, gondoltam; most ismét az enyém, s az enyém lesz mindig. Teljes volt egyéniségem, s megértettem a régi intést: "Ismerd meg önmagad".

Gyengéd húzás keltette fel figyelmem, s ismét dallamos hangot hallottam. "Emlékezz, amennyire csak tudsz, ahogy visszaszállsz a testbe, és folytatod a személyiséget."

Éreztem, ahogy gyorsan haladok visszafelé, először lábbal, mintha valamiféle örvény szippantott volna be. Mintha távoli harang búgna, még hallottam e szavakat: "Ne feledd, imádkozz szüntelenül. Játssz, szeress, nevess, élj az élet öröméért. Érezd jól magad. A boldogság szent."

Ahogy a fizikai forma felé közeledtem, elhaladtam öt egyén mellett, akik – úgy tűnt – segítettek nekem. Maggi még mindig velem volt, s az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az ő édes pofikáját láttam.

A háború élményei ?!
********************

Most itt vagy: Túlvilág >> Halálközeli élmények
Lélekvándor
Beküldés dátuma: 2004-09-03 19:14:25
Esemény dátuma: valamikor 1939-1945 közt

A halálközeli élmények egyik legkülönösebb fajtáját képezik az úgynevezett "megosztott halálközeli élmény" esetei, melyek során egy olyan ember (általában közeli hozzátartozó) is érzékeli a haldokló HKÉ-jének bizonyos részleteit, aki maga nem haldoklik.

A következő idézet Dr. Melvin Morse Búcsúlátomások (Parting Visions) című könyve egyik esetének fordítása.

Karl Skala Németország egyik legnevezetesebb költője volt. A második világháborúban HKÉ-t élt át. Legjobb barátjával egy rókalyukba húzódott egy tüzérségi támadás során. Egyre közelebb csapódtak be a lövedékek, míg végül Skala barátja mellett robbant az egyik, és megölte őt. Karl érezte, hogy barátja a karjaiba roskad, majd erőt vesz rajta a halál. Ezután különös dolog történt Skalával. Állítása szerint ő maga is a barátjával sodródott, előbb kettejük teste, majd a csatatér fölé. Skala lenézett, és látta magát, ahogy tartja a barátját. Ezután felnézett; ragyogó fényt látott, s érezte, hogy ő maga is afelé tart a barátjával. Majd megállt, és visszatért a testébe. A légnyomásból fakadó halláskárosodáson kívül nem esett bántódása.

AIDS es beteg a halál völgyében
*******************************

A következő HKÉ a viszonylag ritka "megosztott halálközeli élmények" típusába tartozik. Egy olyan személy tapasztalatának a fordítását olvashatjátok itt, aki szeretné megőrizni ismeretlenségét.

Itt következik HKÉ-m története, amit Hálaadás napján éltem át a lakásomban. Akkoriban (1991 és 1992 között) volt egy barátom, akit végállapotú betegnek diagnosztizáltak. Betegsége AIDS következménye volt. Az orvosa hat hónappal korábban közölte vele, hogy három hónapja van hátra. Ehhez képest ajándék volt számára, hogy még élt. A ’90-es évek elején nem volt gyógyszer a HIV vagy az AIDS előrehaladott állapotára. Ha megbetegedtél, ez azt jelentette, hogy meg vannak számlálva a napjaid.

Nem terveztem aznap estére nagy hálaadási vacsorát. De amikor felkeltem, valamiért az összes embert felhívtam, akinek megvolt a telefonszáma a noteszomban. Üzenetet hagytam a rögzítőjükön, hogy ha valakinek nincs hol töltenie az ünnepet, azt szívesen látom a lakásomban.

Rövid idővel ezután neki is láttam a főzésnek. Egész nap főztem, és megetettem az embereket, akik betértek hozzám. Ezután – este 11 körül – Phillip tűnt fel a színen. Ő volt a végállapotú beteg. Elmondta, hogy nem volt hova mennie aznap este, és hálás, amiért elhívtam.

Az összes többi vendég elment már, úgyhogy leültem vele enni. Egész nap nem ettem a sok ember miatt, akik beérkeztek. Szóval nagyon éhes voltam és fáradt.

Phillip ekkor magyarázta, hogy hat hónappal ezelőtt három hónapja volt még hátra az életéből. De ő elhatározta, hogy megpróbálja kihúzni Hálaadásig, s csak aztán hal meg.

Úgyhogy ott voltunk mi ketten, és azon nevetgéltünk meg viccelődtünk, hogyan fogunk meghalni vacsora után. Ő már három hónappal tovább élt, mint amennyit kilátásba helyeztek számára, és beletörődött, hogy meg fog halni. Már nem félt. Elmondta, hogy már olyan gyenge a mája, hogy valójában meg sem tudná enni az összes sós és cukros ételt az asztalon. Ha megtenné, valószínűleg tényleg meghalna. De ez nem lenne gond. Végülis kihúzta Hálaadásig, és boldogan halna meg, tudván, hogy volt hová mennie, és volt egy barátja, aki törődött vele. Így aztán úgy határozott, hogy megeszi a vacsorát – mindent -, és ha meghal, akkor hát ez volt Isten akarata.

Nos, enni kezdett, és eléggé jó hangulatba kerültünk a pulykában lévő triptofan miatt. Főleg, miután egyikünk sem evett semmit egész nap, és mert így viccelődtünk a halálról. Aztán tényleg hervadozni kezdett előttem. Hamuszürkévé vált az arca, és előrebukott. Arra gondoltam: "Ó, Istenem! Tényleg meghal."

Aztán hihetetlen fehér forgó fényt láttam, ami a bal vállán jelent meg, miközben felém zuhant a székéből. Ezt gondoltam: "Istenem! Látom, ahogy a lelke elhagyja a testét! Talán angyal jött érte!"

Bármi történt is, olyan szép és szívmelengető volt a fény, hogy gondolkodás nélkül felálltam, és ezt mondtam magamban: "Vigyél el engem! Én elmegyek helyette, és ő maradhat!" Kétségbeesetten be akartam kerülni abba a fénybe, és vele akartam lenni. Hirtelen HKÉ-m volt Phillippel egy helyen, amit csak a mennyként tudok leírni. Egyszerűen csak tiszta, fényből álló fehérség volt, mint a filmekben. Nem volt más látvány. Csak a fehér fény, mindenütt.

Ezután visszakerültem a testembe, Phillip felegyenesedve ült, és ismét a testében volt. Azt motyogta, hogy úgy tűnik, nem tud meghalni.

Aztán másnap, amikor felébredtem, két erős jelenlétet éreztem. Olyan volt, mintha négy pár kéz lenne a vállaimon: kettő-kettő mindegyik oldalon, s a testemben tartottak engem. Két nagyon erős angyalt vagy szellemet éreztem magam mögött, akik a hátamon és a vállaimon pihentették a "kezüket", és visszatelepítettek ebbe a valóságba. Sírtam, sőt zokogtam, amiért vissza kellett jönnöm. Egy ideig depressziós is voltam. Arra gondoltam, milyen csodálatos a halál, és hogy milyen szörnyű volt visszajönni.

Phillip sok évig élt még ezek után. Később megszakadt a kapcsolatunk, úgyhogy nem tudom, még mindig itt van-e, vagy sem.

Ó, édes halál
*************

"A fenébe is, asszonyom! Ez fájt!" A szörnyű penicillininjekció tömör csomót talált el az izomban, amiről a test tudja, hogy az utolsó ellenállási gesztus, mielőtt engedne az alattomos behatolónak.

A mogorva éjszakás nővér gyakorlott szenvtelenséggel válaszol: "Csak húzza fel a pizsamáját, forduljon meg az ágyban, és aludjon. Ne okozzon több problémát." Visszabattyog irodájába az egyébként személyzet nélküli kollégiumi kórházban.

Felfigyelek arra, hogy hirtelen mozdulatlanná és csendessé válik bennem valami. Megállt volna a szívem? A mellkasomra teszem a kezem… semmi. Orsócsonti eremet tapogatom a másik kezemmel… semmi. Kis fényszikrák táncolnak előttem, ahogy kezd elhomályosulni a látásom.

"Dave!" – szólítom a másik srácot a kórteremben, aki egy szinten lakik velem a kóterben.

Sötétség borul rám.

Hirtelen kitágulás sodor korlátlan tudatosságba. Sugárzó örömmel vegyes tökéletes higgadtságot érzek. Tökéletes a csend; nincsenek gondolatok, nincsenek emlékek. Ebben az elragadtatott állapotban, mely mentes a tér és az idő korlátaitól, s mely túl van a testen és az elmén, nincs emlékem arról, hogy más is voltam valaha, mint Ez.

A buddhisták tudnak erről az állapotról. Ezt kántálják:
"Gaté, gaté, paragaté,
paraszamgaté. Bodhi szvaha!"

"Elment, elment, tökéletesen elment,
Elment emlékezés nélkül. Ó, szabadság!"

Elment emlékezés nélkül? Túlment azon, hogy emlékezzen arra, mi volt valaha? Ó, szabadság! Ez igaz!

Mozgás támad most ebben a mérhetetlen nagy és áldott mozdulatlanságban. Kék ragyogású alagút felé vonzódom. Bekerülök az alagútba – nem saját akaratomból -, és görbülete mentén haladok, míg meg nem pillantok egy fehér fénypontot, ami egyre nagyobbá válik, ahogy közeledem felé.

Maharaj Jagat Singh ezt írja: "Ahogy a Lélek meghallja a Harangot és a Kagylót, elkezdi levetkőzni tisztátalanságait. A Lélek ezután gyorsan felfelé utazik, és kezd fel-felvillanni a távoli Fény. A két területet görbe átjáró köti össze, aminek Görbe Alagút a neve. Miután áthaladt ezen az alagúton, csak azután éri el a Lélek a Teremtő birodalmát. Itt lehullanak az elme tulajdonságai, s a Lélek egyedül emelkedik tovább. Miután elérte Otthonát, beleolvad abba, s ily módon szabadítja fel a Lelket." (Oké, szóval honnét tudta Maharai, hogy görbe az alagút? Merthogy az volt! Mégpedig a baloldal környékén görbe, emlékeim szerint.)

Amikor belezuhanok a fehér fénybe, valahogy visszarántódom az alagúton át a testbe. Az üdvözültség és béke becses teljessége mellé rendelődnek egy olyan test korlátozásai, mely vadul kapálózik a szívembe fecskendezett adrenalininjekció miatt. Eltűnik az elragadtatás. Nagyon dühös vagyok, amiért újra itt vagyok.

A szufi mester, Hazrat Inayat Khan, ezt tanítja nekünk: "Halj meg a halál előtt". Az üzenet itt abban áll, hogy alapozzuk meg belső lényünk örömteli nyugalmát, hogy amikor a test hirtelen meghal, ne korlátozzanak a világhoz fűződő kötelékeink. Ily módon teljesíti majd be a Lélek hazafelé tartó útját. Az egész jóga előkészület a test elhagyását megelőző utolsó, és az azt követő első pillanatra.

Legközelebb készen állok majd.

Nem félek; ezek csak a bentlakó bizonytalanságai.

A beküldő megjegyzései a tapasztalatról:
Nem félek a haláltól. Állandóan tudatában vagyok az elme és az összes tevékenység mögött rejlő tökéletes nyugalomnak.