Anne Frank naplója.
(A hátsó traktus)

1942. június 14, vasárnap
Pénteken, június 12-én már reggel hatkor felébredtem. Érthető, hiszen akkor volt a születés­napom. Ilyen korán azonban nem szabad felkelnem. Háromnegyed hétig legyőztem hát a kíváncsiságomat, de tovább nem bírtam. Kiugrottam az ágyból s besiettem az ebédlőbe. Moortje, a macska, fejét lábamhoz dörzsölve üdvözölt.
Alig múlt hét óra, amikor bementem apához és anyához, azután meg a nappaliba s felbontot­tam a születésnapi csomagokat. Első pillantásom Rád esett, igen, Rád, aki ott vártál rám. Úgy éreztem, Te vagy a legkedvesebb ajándék, amit ezen a napon csak kaphattam. Egy csokor rózsán, egy cserép virágon meg két szál pünkösdi rózsán kívül apától és anyától is sok minden várt rám, de számos ismerősünk sem feledkezett meg rólam.
A virágok mellett rengeteg ajándékot találtam az asztalon: laterna magicát, társasjátékot, sok cukorkát, csokoládét, rejtvényalbumot, brosstűt, Joseph Cohen Holland mondák és legendák című könyvét, a Daisy vakációja a hegyekben című kedves ifjúsági regényt és annyi zseb­pénzt, hogy abból megvehetem a Görög-római regéket. Nagyszerű!...
Lies értem jött. Elmentünk az iskolába. A szünetben süteménnyel kínáltam tanáraimat és osztály­társaimat, aztán tovább tanultunk.
De most abba kell hagynom a naplóírást. A viszontlátásra. Jaj, de örülök Neked!
1942. június 15, hétfő
Vasárnap délután születésnapi uzsonna volt nálunk. Levetítettük A világítótorony őre című filmet, Rin-tin-tinnel a főszerepben. Osztálytársaim el voltak ragadtatva. Kellemesen telt az idő, és nagyszerűen mulattunk. Sok lány és fiú vendégem volt. Anya folyton meg akarja tudni, melyik fiút választom majd férjül. Sejtelme sincs, hogy Peter Wesselt, mert annak idején szemrebbenés és pirulás nélkül letagadtam. Lies Goosenst és Sanne Houtmant évek óta ismerem. Eddig ők voltak a legjobb barátnőim. Közben a Zsidó Líceumban megismerkedtem Jopie de Waallal is. Sokat vagyunk együtt, s így most ő a legjobb barátnőm. Lies gyakrabban találkozik egy másik kislánnyal, Sanne pedig nem a mi iskolánkba jár s más lányokkal barátkozik.
1942. jún. 20, szombat
Néhány napig nem írtam, mert előbb jól meg akartam gondolni ezt az egész naplóhistóriát. A magamfajta lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. Nemcsak azért, mert még sose írtam, de azt hiszem, később sem engem, sem mást nem érdekelnek majd egy tizenhárom éves kislány vallomásai. De hát ez tulajdonképpen nem fontos. Nagy kedvvel látok neki. Lelki szükségle­tem, hogy végre alaposan kiöntsem a szívem.
„A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépe­lődtem. A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a kevély „napló” névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne. Most érkeztem el oda, ahonnan a naplóírás ötlete kiindul: nincs barátnőm!
Most azonban hadd magyarázzam meg, különben senki meg nem érti, miért is áll egy tizenhárom éves leány teljesen egyedül ezen a világon. Voltaképpen nem is igaz. Szerető családi körben élek, szüleimmel és tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van vagy harminc ismerősöm és barátnőfélém, s van egy csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha lát, és aki az iskolában, ha másként nem megy, törött zsebtükrön keresztül próbál nézegetni. Vannak rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom. Nem, látszólag mindenem megvan, kivéve, hogy nincs barátnőm. Pajtásaimmal szórakozni szoktam, de csak hétköznapi dolgokról esik szó közöttünk. Baj, hogy senki iránt se melegszem fel. Lehet, hogy bennem van a hiba, amiért nincs bizalmas barátom. Ez biztosan így van, sajnos, nem tudok rajta változtatni.
Ezért kezdek naplót írni. A barátnőt akarom vele pótolni, aki után olyan régen vágytam. S hogy gondolatban jobban magam előtt lássam, nemcsak az élményeimet írom majd bele, hanem ez a napló lesz a vágyva vágyott, igaz és hűséges barátnő, akit Kittynek fogok szólítani.
Azt hiszem, senki sem értené meg Kittyhez írott beszámolóimat, ha csak úgy ajtóstul rontanék a házba, ezért, bár nem szívesen, ideírom életem rövid történetét.
Apám már harminchat éves, anyám pedig huszonöt éves volt, amikor házasságot kötöttek. Margot nővérem 1926-ban született Frankfurt am Mainban. Én 1929. június 12-én jöttem a világra, s mert zsidók vagyunk, 1933-ban - Hitler uralomra jutásának évében - Hollandiába emigráltunk, ahol apám a Travies R. T.-nél kapott igazgatói állást. Ez a vállalat szoros kapcsolatban áll az ugyanazon épületben működő Kolen & Co. céggel, amelynél apának is van érdekeltsége.
Itt Hollandiában sokat izgultunk a hazai események miatt, mert Németországban rekedt rokonainkra is alkalmazták a hitleri zsidótörvényeket. 1938-ban két nagybátyám az üldözések elől elmenekült és szerencsésen kikerült Amerikába. Ebben az időben jött a házunkba öreg, hetvenhárom éves nagyanyám. 1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerék­párjaikat! Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra között vásárolhatnak és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: „Csak zsidók számára!” Este nyolc után nem járhatnak az utcán! Még a kertjükben, sőt ismerőseik körében sem tartózkodhatnak! Nem mehetnek színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre! Nyil­vá­nosan nem sportolhatnak, nem mehetnek uszodába, tenisz-, hoki- és más sportpályákra! Tilos átlépniök a keresztények házának küszöbét! Zsidó gyermekek csak zsidó iskolába járhatnak! És még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!
Ilyen körülmények között kellett most élnünk. Hol ezt tiltották meg, hol azt. Jopie barátnőm egyre hajtogatta: „Már alig merek lélegzeni, mert attól félek, ez is tilos...” Szabadságunkat alaposan megnyirbálták, de hát azért kibírtuk valahogy...
1942 januárjában meghalt a nagymama. Senki sem sejti, mennyit gondolok rá és hogy mennyire szerettem.
1934-ben beírattak a Montessori-intézetbe. Az óvoda után iskolába is odajártam. A VI/B osztályban az igazgatónő tanított; az év végén majd megszakadt a szívem, amikor búcsút kellett vennem tőle. Mind a ketten zokogtunk. 1941-ben csakúgy, mint Margot nővérem, a zsidó líceumba kerültem. Ő a negyedik, én meg az első osztályba.
Négy tagú családunknak mindmáig viszonylag jól ment a sora. És ezzel eljutottam a mai napig.
1942. június 20, szombat
Drága Kittym!
Nos, kezdjük el. Itt kellemes csend van; apa és anya elment hazulról, Margot pedig néhány fiatalemberrel egy barátnőjénél pingpongozik.
Az utóbbi időben magam is igen sokat pingpongoztam. Játék után, különösen nyáron, amikor nagyon felhevülünk a sok ugrálástól, be szoktunk térni valamelyik fagylaltozóba, melyet zsidók is látogathatnak. Ilyen fagylaltozók a Delphi és az Oase. Pénz sem kell hozzá. Az Oaseban mindig akad olyan barátunk vagy imádónk, aki fagylalttal kínál meg, annyival, hogy egy hét alatt sem tudnánk elfogyasztani.
Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos, nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban. Egy fiú megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kez­dünk. Tíz esetből kilencben biztosra vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok. A fiúk sokszor már szinte túlságba mennek és arról fecsegnek, hogy „beszélnek a papámmal”; erre nagyot kanyarodom a géppel, s leesik a táskám. A fiatalúr ilyenkor udvariasan leszáll a bicikliről, felveszi, én pedig máris másra terelem a szót. Persze, ártatlan próbálkozásokról van szó, de akad olyan udvarlóm is, aki kezet szeretne csókolni, vagy belém karolni. Ezek aztán alaposan megjárják, mert olyankor leszállok a gépről és lemondok a további kíséretről. Adom a sértettet, alaposan odamondogatok neki s kijelentem, hogy fel is út, le is út.
Nahát! Ezzel leraktam barátságunk alapjait, drága Kittym. A viszontlátásra holnap.
A Te Anned
1942. június 21, vasárnap
Drága Kittym!
Az egész I/B reszket az izgalomtól. Ennek az az oka, hogy tanári konferencia előtt állunk. A fél osztály fogadásokat köt, hogy ki bukik meg és ki megy át. Miep de Jong meg én kinevetjük a mögöttünk ülő fiúkat, Wimet és Jacques-ot, mert egész zsebpénzüket fogadásokba fektették. „Te átmégy”, „Szó sincs róla”, „Hát persze” - ilyeneket hallunk kora reggeltől késő estig. Még Miep csendért esdeklő pillantásai meg az én dühkitöréseim sem tudják elnémítani a két fiút. Véleményem szerint az osztály negyedrészét meg kellene buktatni, akkora a tudatlanság, de hát a tanárok kiszámíthatatlanok, most pedig - remélem - kivételesen jóindulatúak lesznek.
Magamat és a barátnőimet nem féltem. Mi majd csak átcsúszunk. Csupán a számtan osztály­za­tomban nem bízom. Na, de majd meglátjuk. Addig pedig bátorítjuk egymást.
Tanáraimmal és tanárnőimmel igen jó viszonyban vagyok. Szám szerint kilencen vannak, hét férfi és két nő. Kepler, az öreg számtantanár egy ideig igen dühös volt rám, mert sokat fecsegtem. Egyik figyelmeztetés a másikat követte. Végül büntető feladatot kaptam: fogal­mazványt kellett készítenem „a folyton csörgő szarkáról”. Vajon mit lehet írni egy szarkáról? Mindegy - gondoltam. - Majd csak lesz valahogy. Feljegyeztem hát naptáramba a csörgő szarka megírásának határidejét és azontúl igyekeztem csendben lenni. ITT TARTOK !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Aznap este, amikor elkészültem a leckémmel, eszembe jutott a büntető feladat. Rágtam a töltőtollam végét és arra gondoltam, nem nagy művészet valamit összehalandzsázni, aztán jó hosszúra nyújtani. Pedig én szeretném meggyőzően bebizonyítani, hogy mennyire fontos a beszéd. Ez pedig nem is olyan könnyű. Addig-addig tépelődtem, míg sikerült teleírnom a kötelező három oldalt. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Azzal érveltem, hogy bár fecsegni asszonyi tulajdonság, igyekszem majd kevesebbet beszélni, de végleg abbahagyni nem tudom, mert a mamám talán még nálamnál is bőbeszédűbb, örökölt tulajdonságokról pedig nehéz leszokni.
Érveim Kepler tanár urat alaposan megnevettették, de mert a következő órán is fecsegtem, ismét büntető feladatot kaptam. Ezúttal „a javíthatatlan csörgő szarkáról” kellett írnom. Ezt is elkészítettem, s a tanáromnak két teljes órán keresztül nem lehetett oka panaszra. A harmadik óráján azonban újból megsokallta fecsegésemet, s szólt: „Anne, írj büntető feladatot »a hápogó kacsáról«”. Ezen aztán az egész osztály kacagott. Mit tehettem, én is velük nevettem.
Úgy éreztem, hogy harmadszorra cserbenhagy a találékonyságom, s nem lesz új tréfás ötletem. Pedig szerettem volna valami egészen eredetit kieszelni. A véletlen segítségemre sietett. Barátnőm, Sanne, aki jó verselő, felajánlotta, hogy rímbe szedi feladatomat. Ujjongtam a boldogságtól. Kepler tanár úr büntetni akart ezzel az ostoba dolgozattal, de most megtréfálom, mégpedig alaposan.
A vers elkészült és pompásan sikerült. A kacsamamáról, a hattyúpapáról meg három kicsi­nyükről szólt; az apjuk agyonverte őket a csőrével, úgy unta a sok hápogást. Kepler tanár úr szerencsére érti a tréfát. A verset megjegyzéseivel fűszerezve más osztályokban is felolvasta.
Azóta beszélhetek akármennyit, nem kapok többé büntető feladatot, sőt Kepler egyre tréfálkozik velem.
Anned
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Borzasztó ez a meleg. Csak úgy folyik rólam a verejték. Pedig mindenhová gyalog járok ebben a hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű intézmény a villamos, főként a nyitott kocsi, de hát ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn. Jó nekünk gyalogosan is. Tegnap a déli szünetben elmentem a fogorvoshoz a Jan de Luykenstraatra, ami jó messzire esik az iskolánktól. Úgy elfáradtam, hogy délután majd elaludtam a padban. Szerencsére a fogorvos nővére olyan kedves volt hozzám, s innivalóval kínált meg.
A komp az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet még igénybe vehetünk. A Joseph Israels rakparton állandóan közlekedik egy kis bárka, s a révész készségesen átvisz, ha megkérjük rá. Bizonyos, hogy nem a hollandokon múlik, hogy annyi sok rosszban van részünk.
Bárcsak vége volna már az iskolaévnek! A húsvéti szünidő alatt ellopták a biciklimet, anyámét pedig apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre. Szerencsére rohamléptek­kel közeledik a szünidő; még egy hét és szabad vagyok, mint a madár.
Tegnap reggel kedves meglepetés ért. Éppen a bicikligarázs előtt jártam, amikor valaki utánam kiáltott. Visszafordultam. Jóképű fiút pillantottam meg, akit tegnap este láttam először Éva nevű barátnőmnél. Láthatóan zavarban volt, majd hozzám lépett és bemutatkozott. Harry Goldbergnek hívják. Kissé meglepődtem, nem tudtam elképzelni, mit akar, de hát ez azonnal kiderült. Harry csak arra kért, hogy elkísérhessen az iskolába. - Ha úgyis erre van dolgod, velem jöhetsz - válaszoltam s együtt mentünk tovább. Harry már tizenhat éves és mindenről nagyszerűen el lehet vele beszélgetni. Ma reggel újra megvárt és ez úgy látszik ezentúl mindennap így lesz.
Anned
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Hidd el, a mai napig nem tudtam időt szakítani az írásra. Csütörtökön egész délután ismerő­söknél voltam, pénteken vendégeink érkeztek, s ez így ment máig. Harryval ezen a héten nagyon összebarátkoztunk. Sokat mesélt nekem az életéről. Egyedül érkezett annak idején Hollandiában élő nagyszüleihez. Apja és anyja Belgiumban lakik. Eddig egy Fanny nevű kislánynak csapta a szelet, akit jól ismerek; maga a lagymatagság és az unalom. Amióta Harry megismert, rájött, hogy Fanny társaságában elálmosodik. Eszerint én valamiféle ébresztőszer vagyok számára. Ja, senki sem tudhatja, mi mindenre nem alkalmas.
Szombaton nálunk aludt Jopie, vasárnap azonban Liesnél volt, s én rettentően unatkoztam. Harryt estére vártam, de hat órakor felhívott:
- Itt Harry Goldberg. Kérem szépen, beszélhetnék Annéval?
- Itt Anne beszél.
- Szervusz, Anne, hogy vagy?
- Köszönöm, jól.
- Sajnálom, hogy ma este nem jöhetek hozzátok, de azért szeretnék veled kicsit beszélgetni. Tíz perc múlva az ajtótok előtt leszek. Jó?
- Jó, Harry, a viszontlátásra!
- A viszontlátásra, rögtön ott leszek.
Letettem a kagylót.
Pillanatok alatt átöltöztem, rendbehoztam a hajam, aztán türelmetlenül vártam az ablaknál. Végre megérkezett „Ő”. Csodák csodája, nem száguldottam le azonnyomban a lépcsőn, hanem nyugodtan megvártam, míg felcsenget, s csak aztán mentem le. Harry rögtön ajtóstul rontott a házba.
- Képzeld, Anne, a nagymamám szerint te még igen fiatal vagy ahhoz, hogy barátkozzam veled; azt mondja, járjak inkább de Leureékhez. Remélem, tudod, hogy semmi közöm sincs már Fannyhoz?
- Hogyhogy? Tán összevesztetek?
- Szó sincs róla. Csak éppen megmagyaráztam neki, hogy úgysem értjük meg egymást, kár tehát együtt járnunk, noha mindig szívesen látom, ha eljön hozzánk, és remélem, ő sem haragszik rám. Azt hittem tudniillik, hogy Fanny már egy másik fiúval jár s eszerint beszéltem is vele. Sajnos, tévedtem. A nagybátyám most azt követeli, hogy kérjek bocsánatot Fannytól. Erre pedig nem vagyok hajlandó. Tehát véget vetettem a barátságnak. Igaz, hogy a nagyanyám jobban szeretné, ha Fannyval barátkoznék és nem veled, de ez nekem eszem ágában sincs. Öregembereknek néha igen maradi nézeteik vannak, de én nem igazodom hozzájuk. Bizonyos fokig rá vagyok ugyan utalva a nagyszüleimre, de nekik is szükségük van rám.
- Ezentúl - folytatta Harry - minden szerda estém szabad, mert a nagyszüleim úgy tudják, hogy faesztergályos tanfolyamra járok. Titokban azonban a cionista klubot látogatom. Pedig meg­tiltották, mert ők ellenzik a cionizmust. Magam sem rajongok érte, de kissé együtt érzek a cionis­tákkal, s ezért érdekelnek. Az utóbbi időben azonban ott is nagy a zűrzavar. Az a tervem, hogy kilépek. Szerdán este megyek oda utoljára. A jövő héttől kezdve tehát minden szerdán este, szombaton délután, szombaton este és vasárnap délután, sőt talán máskor is együtt lehetünk.
- De ha egyszer ellenzik a nagyszüleid. Mégsem jöhetsz ide a tudtuk nélkül!
- Mindegy. A szerelembe nem lehet beleszólni.
Közben elsétáltunk a sarki könyvkereskedésig s találkoztunk Peter Wessellel, aki két másik fiú társaságában volt. Peter hosszú ideje először köszönt, aminek igazán nagyon örültem.
Harryval összesimulva sétáltunk tovább s végül megbeszéltük, hogy másnap este öt perccel hét előtt a kapujukban várok rá.
Anned
1942. július 3, péntek
Drága Kittym!
Harry tegnap feljött hozzánk és bemutatkozott a szüleimnek. Mindenféle jóval, tortával, bonbonnal, teával, keksszel kínáltam, de egyikünk sem nyúlt hozzá semmihez. Se Harrynak, se nekem nem volt kedvem tovább üldögélni. Sétálni mentünk, és bizony tíz perccel elmúlt már nyolc óra, amikor hazaértünk. Apa nagyon haragudott, szerinte illetlenség ilyenkor haza­jönni, ezenkívül zsidóknak nyolc óra után veszedelmes az utcán járni. Megígértem, hogy ezentúl tíz perccel nyolc előtt otthon leszek.
Harry holnapra meghívott otthonukba. Jopie barátnőm állandóan ugrat vele. Pedig igazán nem vagyok szerelmes. Szó sincs róla, barátaim csak lehetnek. Senki se kifogásolhatja, hogy van udvarlóm, vagy ahogyan anya mondja, „gavallérom”. Éva elárulta nekem, hogy Harry egy este nála járt, s ő megkérdezte tőle, ki tetszik neki jobban: Fanny-e vagy Anne? - Semmi közöd hozzá - felelte Harry, s egész este nem is beszéltek többé egymáshoz. De amikor Éva kikísérte, Harry megszólalt: - Hát, ha tudni akarod, Anne a kedvesebb, de ne mondd el senkinek. - Ezzel se szó, se beszéd, elrohant.
Sok minden azt mutatja, hogy Harry szerelmes belém, s a változatosság kedvéért örülök is neki. Margot szerint Harry nagyon kedves fiú. Nekem az a véleményem, hogy más jótulaj­donságai is vannak. Anya nagyon dicséri. Azt mondja, csinos arcú, kedves, udvarias fiú. Boldog vagyok, hogy egész családom kedveli Harryt. Ő is szereti az enyéimet, szerinte azonban a barátnőim szörnyen gyerekesek és ebben igaza is lehet.
Anned
1942. június 5, szombat reggel
Drága Kittym!
Az évzáró ünnepély szerencsésen lezajlott. A Zsidó Színházban rendeztük meg. A bizonyítvá­nyom nem is lett olyan rossz. Egyetlen elégtelenem van, aztán egy ötösöm algebrából, két másik tárgyból hatosom, a többiből hetesem, kettőből pedig nyolcasom. Az itthoniak ezzel is nagyon meg voltak elégedve. Mert az én szüleim másként vélekednek a bizonyítványról, mint a többi szülők. Ők sohasem törődnek a jó vagy rossz jegyekkel, szerintük csak az a fontos, hogy egészséges legyek, ne viselkedjem túlságosan neveletlenül és örüljek az életnek. Ha mindez rendben van, majd megjön magától a többi. Én azonban nem így gondolkodom. Nem akarok rossz tanuló lenni. A Líceumba csak feltételesen vettek fel. Szabály szerint el kellett volna még végeznem a Montessori iskola hetedik osztályát is. Minthogy azonban valamennyi zsidó gyereket át kellett helyezni a hitközségi iskolába, az igazgató hosszas huzavona után kettőnket, Liest és engem, feltételesen felvett. Nem szeretném tehát, ha csalódna bennem. Margot nővérem is megkapta a bizonyítványát. Kitűnő volt, mint rendesen. Ha itt is volna „Cum laude” fokozat, biztosan megkapta volna, amilyen jó feje van.
Apa az utóbbi időben sokat ül otthon.
Az irodában már nincs sok keresnivalója. Kellemetlen lehet, ha valaki érzi, hogy felesleges. Koophuis úr átvette a Travies, Kraler úr pedig a Kolen & Co. céget. Néhány nappal ezelőtt, amikor együtt sétáltam vele a kertünkben, megemlítette, hogy talán el kell bújnunk. Arról is beszélt, hogy meglehetősen nehéz lesz elrejtőznünk. Megkérdeztem tőle, miért beszél erről már most.
- Hiszen tudod, Anne - felelte kissé izgatottan - hogy már több mint egy éve ruhaneműt, élelmiszert és bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk, hogy a holmink a németek kezére jusson, s még kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket. Inkább önszántunkból tűnünk el s nem várjuk meg, míg értünk jönnek.
- És mikor megyünk, édesapám? - kérdeztem; megijesztett apám komoly hangja.
- Ne nyugtalankodj, kislányom, én majd elintézem. Élvezd gondtalanul az életet, ameddig csak lehet.
Többet nem mondott. Bárcsak minél később kellene megvalósítanunk szomorú elhatározását.
Anned
1942. július 8, szerda
Drága Kittym!
Vasárnap reggel óta annyi minden történt, mintha évek teltek volna el. Csak nem áll tótágast az egész világ? De ahogy látod, élek még, és apa szerint ez a lényeg.
Élek bizony, de ne kérdezd, hol és hogyan. Persze, mindebből semmit sem értesz, hát inkább elmondom, hogy mi is történt vasárnap délután.
Körülbelül három óra lehetett; éppen akkor ment el Harry, de ígérte, hogy később visszajön. Egyszerre csak megszólalt a csengő. Én nem hallottam, mert a verandán a fekvőszékben lustálkodtam, olvastam és napoztam. Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a konyhaajtóban. - Behívó érkezett apának az SS-től - suttogta - anya már el is ment Van Daan úrhoz. - (Van Daan apának jó ismerőse és munkatársa.) Szörnyen megrémültem. Behívó!... Mindenki tudja, hogy ez mit jelent; máris magam előtt láttam a koncentrációs tábort és a magánzárkát. - Hagyjuk, hogy elvigyék apát? - Egyszerűen nem jelentkezik - vigasztalt Margot, mialatt együtt vártunk a szobában anyánkra.
Anya Van Daanékhoz ment s ott megbeszéli a holnap reggeli hurcolkodást. Van Daanék velünk tartanak, s így heten leszünk a hátsó traktusbeli búvóhelyen. Csendben tovább üldögéltünk. Egyetlen szót sem váltottunk többé. Apára gondoltunk, aki mit sem sejtve, látogatóban volt a Zsidó Szeretetotthonban, az ottani öregeknél. Vártuk anyát. A nagy meleg és az izgalom szavunkat vette.
Csengettek. - Ez csak Harry lehet - mondottam. - Nehogy ajtót nyiss - figyelmeztetett Margot, ezúttal fölös óvatosságból, mert máris hallottuk, hogy anyánk és Van Daan úr beszélget Harryval. Majd bejöttek és kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Azontúl Margot vagy én minden csengetésre halkan az ajtóhoz osontunk s megnéztük, hogy apa áll-e kint, mert mást nem engedtünk volna be.
Margot-t és engem kiküldtek a szobából. Van Daan négyszemközt akart tárgyalni anyánkkal. Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól? De hát Margot-t nem engedjük, mondta anya, és apa valószínűleg erre célzott a múltkor, amikor elbújásról volt szó. Elbújni... Ugyan hová? A városba vagy vidékre, házba vagy kunyhóba? Mikor, hogyan és hová? Ezeket nem kérdez­hettem meg a felnőttektől, de nem tudtam másra gondolni. Közben Margot-val becsomagoltuk iskolatáskánkba a legszükségesebb holmit. Legelőször ezt a keményfedelű füzetet, aztán a hajcsavarokat, zsebkendőket, iskolakönyveket, fésűt, régi leveleket szedtem össze. Minthogy egyre az elbújás foglalkoztatott, sok felesleges holmit raktam be, de nem bánom. Az emlékeimhez jobban ragaszkodom, mint a ruháimhoz.
Öt órakor végre megérkezett apa is. Felhívtuk Koophuis urat s kértük, hogy még este fáradjon át hozzánk. Van Daan elment Miepért. Miep 1933 óta dolgozik apa irodájában, s mi igen jó barátságban vagyunk vele, meg Henkkel is, újdonsült férjével. Miep el is jött; néhány pár cipőt, ruhákat, kabátokat, fehérneműt és harisnyát gyömöszölt egy bőröndbe, aztán elment, de megígérte, hogy nemsokára visszatér. Aztán senki sem szólt többé. Négyen voltunk, de egyikünk se vacsorázott. Még mindig tartott a hőség, és mindent olyan hihetetlennek éreztem magam körül. Az emeleti nagyszobát nemrégiben bérbe adtuk egy Goudsmit nevű, harminc év körüli embernek, aki ezen az estén - nem lévén jobb dolga - körülbelül tíz óráig nálunk ténfergett, s noha igyekeztünk udvariasan tudtára adni, hogy felesleges, képtelenek voltunk szabadulni tőle. Tizenegy óra tájban megérkezett Miep és férje, Henk van Santen. Miep táskájában és Henk óriási zsebeiben megint elsüllyedt néhány cipő, harisnya, könyv és fehérnemű. Fél tizenkettőkor azután ők is eltávoztak. Már tudtam, hogy ez lesz az utolsó éjszaka, amelyet a saját ágyamban töltök. Olyan fáradt voltam, hogy nyomban elaludtam és fel sem ébredtem reggel fél hatig; akkor is anyám keltett fel. Szerencsére a hőség kissé enyhült a vasárnapihoz képest. Egész nap szakadt a meleg eső. Mind a négyen úgy öltöztünk fel, mintha hűtőkamrában szándékoznánk tölteni az éjszakáinkat. Persze ez azért történt, hogy még jó néhány ruhadarabot vihessünk magunkkal, hiszen egyetlen üldözött se merte volna megkockáztatni, hogy tele bőrönddel hagyja el a házat. Rajtam is két ing, három nadrág, egy ruha, egy szoknya, kiskabát, felette nagykabát, két harisnya, fűzős cipő, sapka, sál és más egyéb volt. Már otthon beleizzadtam, de hát kit érdekelt ez akkor?
Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját, kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. Én ugyanis még mindig nem tudtam, hová visz az utunk. Fél nyolckor végül mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Az egyetlen lény, „akitől” elbúcsúztam, Moortje volt, a cicám. Őt egy Goudsmit úrhoz címlett levélben a szomszédok gondjaira bíztuk...
A konyhában a cica számára elkészített font hús, a mosatlan reggeli edény s a vetetlen ágyak azt a benyomást kelthették, hogy sebtiben hagytuk el a házat. De hát nekünk kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy miként vélekednek rólunk az emberek. Csak menekülni kívántunk és biztos helyre kerülni.
Holnap folytatom.
Anned
1942. július 9, csütörtök
Drága Kittym!
Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig teletömve a beledobált holmival.
A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk is beszélt.
Csak amikor már az utcán voltunk, közölte velem kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk el. Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk és ruhaneműink egy részét, s tervük az volt, hogy július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi történik. A behívó miatt tervünket tíz nappal hamarább hajtottuk végre, s így hiányos lesz a berendezésünk. Búvóhelyünk apa irodájának épületében lesz. A be nem avatottak ezt meglehetősen nehezen értenék meg, ezért közelebbről is megmagyarázom. Apának nem sok alkalmazottja volt: Kraler, Koophuis, Miep és Elli Vossen, a huszonhárom éves gyorsírónő, akik mindnyájan tudták, hogy odamegyünk. Vos­sen raktárnokkal, Elli apjával, valamint a két segédmunkással viszont semmit sem közöltünk.

Az épület beosztása a következő: a földszintet nagy üzlethelyiség foglalja el, melyet raktárnak is használnak. A raktár ajtaja mellett van a ház bejárata. Ez egy ajtóhoz vezet. Innen nyílik a lépcső (A). Ezen a lépcsőn üvegezett ajtóhoz jutunk, amelyen még nyomai látszanak annak a fekete betűs felírásnak: „Iroda.” Nagy, világos szobába lépünk. Ez az első irodahelyiség. Napközben itt dolgozik Elli, Miep és Koophuis úr. A szomszédos kis szobában áll a pénz­szekrény, a ruhafogas meg egy nagy szekrény, melyben árut tartják. Az utána következő szoba kicsiny és meglehetősen sötét. Azelőtt itt együtt dolgozott Kraler és Van Daan úr, azonban csupán Kraler úr ül itt. Kraler úr irodája az előszobából is megközelíthető egy üvegajtón át, de ez csak belülről nyílik, kívülről nem.
Kraler szobájából a hosszú, keskeny folyosón keresztül, a szénraktár mellett négy lépcsőfok vezet fel az épület legszebb részébe, a főnöki szobába. Itt minden igen szép: a finom, sötét bútor, a linóleummal bevont padló, a szőnyegek, a rádió és az asztali lámpa. Azon túl nagy, tágas konyha, melegvíztárolóval és két lángú gázrezsóval. Mellette W. C. Ez van az első emeleten.
Az első emeleti előszobából egyszerű falépcső vezet felfelé (B). Fent egy kis benyílóhoz érünk, melyet átjárónak neveznek. A benyílóból jobbra-balra ajtó nyílik. A baloldali ajtó a ház utcai traktusába vezet. Itt vannak a raktárhelyiségek, a manzárd és az utcai padlástér. Ebből az első traktusból hosszú, igen meredek, valódi nyaktörő hollandi lépcső vezet a másik utcai ajtóhoz.
A benyíló jobboldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszerű, szürke ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtótól csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni s már benn is vagyunk.
A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső (E) vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a helyiségbe, mely ezentúl a Frank-család nappali és hálószobája lesz. A mellette levő kis szoba tölti majd be a Frank-kisasszonyok háló- és dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől jobbra ablak nélküli helyiség található, benne mosdó és elkerített W. C.-sarok. De idenyílik egy ajtó a leányszobából is.
Ha a lépcsőn feljebb megyünk és a felsőajtót kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a régi, csatornaparti házban egy ennyire tágas és világos helyiséget találunk, s benne gáztűz­he­lyet, vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a labora­tó­ri­um.) Ezentúl azonban a konyhánk lesz s egyúttal a Van Daan-házaspár hálószobája, vala­mint közös nappali, ebédlő és dolgozószobánk.
A parányi előszoba Peter Van Daan hálószobájává lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az utcai részen, itt is van manzárd és padlástér. Nos, ezzel egészében bemutattam Neked a nagy­szerű hátsó traktust.
Anned
1942. július 10, péntek
Drága Kittym!
Valószínűleg untattalak lakásunk hosszadalmas leírásával, de fontosnak tartom, hogy megtudd, hová jutottam.
És most folytatom elbeszélésemet, amely befejezetlen maradt. Amikor a Prinsengrachtra érkez­tünk, Miep gyorsan felvezetett bennünket a hátsó traktusba. Aztán becsukta utánunk az ajtót, s egyedül maradtunk. Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és már várt bennün­ket. Nappali szobánk és a többi helyiség annyira telis-tele volt mindenféle limlommal, hogy az leírhatatlan. Valamennyi kartondoboz, amelyet az utóbbi hónapokban az irodába küldtünk, ott tornyosult a földön és az ágyakon. A kisszoba a mennyezetig meg volt rakva ágyneművel. Ha estére rendesen megvetett ágyakban akartunk aludni, azonnal hozzá kellett látnunk a munká­hoz, rendet kellett teremtenünk. Anya és Margot mozdulni sem tudtak; fáradtan, elcsigázva feküdtek az ágy matracain. De apa és én, a család két rendcsinálója, azonnal munkához láttunk.
Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe be, szöget vertünk a falba, rendezget­tünk s estére holtfáradtan dőltünk a frissen áthúzott ágyba. Napközben nem jutottunk főtt ételhez, de nem törődtünk vele. Anyának és Margot-nak a fáradtságtól és az izgalomtól elment az étvágyuk, mi meg apával nem értünk rá enni.
Kedden reggel ott folytattuk, ahol hétfőn abbahagytuk. Elli és Miep beváltották élelmiszer­jegyeinket, apa kijavította a hiányos elsötétítő papírokat, mi, nők felsúroltuk a konyhát s megint csak dolgoztunk reggeltől estig. Így szerdáig nem is igen volt időm az életemben bekövetkezett változáson gondolkodni. Ideérkezésünk óta csak most van először alkalmam arra, hogy közöljem Veled az eseményeket, édes Kittym, s egyben magamnak is számot adjak arról, tulajdonképpen mi is történt és még mi történhet velem.
Anned
1942. július 11, szombat
Drága Kittym!
Apa, anya és Margot még mindig nem tudják megszokni a Westertoren harangját, amely minden negyedórát elkongat. Én viszont azonnal megszerettem. Főleg éjszakánként olyan meg­nyugtatónak érzem. Bizonyára érdekel, hogyan tetszik az „odúm”. Őszintén szólva, magam sem tudom. Azt hiszem, ebben a házban sohasem érzem majd otthonosan magam. Ezzel igazán nem azt akarom mondani, hogy rossz itt, csak mintha valami igen furcsa panzióban tölteném a szünidőmet. Persze ez eléggé buta meghatározása egy rejtekhelynek, de igaz. Pedig a hátsó traktus ideális rejtekhely. Bár a ház nyirkos és düledezik, Amszterdamban, sőt egész Hollandiában sem lehetne ennél kényelmesebben berendezett búvóhelyet találni.
Szobácskánk csupasz falai eddig meglehetősen siváran meredeztek. Hála apának, aki annak idején egész filmcsillag- és képeslap-gyűjteményemet idehozta, enyv és ecset segítségével teleragasztottam az egész falat. Most már sokkal barátságosabb, s ha Van Daanék is meg­érkeznek, deszkát hozunk le a padlásról, összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb, mutatós bútordarabot.
Margot és anya már kissé összeszedte magát. Anya tegnap előbb borsólevest akart főzni, de amíg lent beszélgetett, megfeledkezett róla. A borsó szénné égett, s le sem tudtuk vakarni a fazék aljáról.
Koophuis úr megvette nekem Az ifjúság könyvét. Tegnap este mind a négyen bementünk a főnöki szobába és bekapcsoltuk a rádiót. Nagyon féltem, hogy meghallja valaki, és kétségbe­esve könyörögtem apának, hogy menjünk egy emelettel feljebb. Anya megértette aggodal­ma­mat és velem jött. Különben is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy meghallanak bennünket. Mindjárt az első napon függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is függö­nyökről, hanem csak egy-egy kartonmaradékról van szó, mindegyik más méretű, minőségű és mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk őket össze. Ezeket a műremekeket rajz­szögekkel erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön tartózkodunk.
Balra tőlünk nagy üzletház, jobbra pedig bútorgyár van. A személyzet munkaidő után nemigen tartózkodik ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik, hogy valaki meghall bennün­ket. Ezért megtiltottuk Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan meghűlt, s nagy adag kodeint etettünk vele.
Nagyon örülök, hogy Van Daanék kedden megérkeznek. Így sokkal kellemesebb és válto­zatosabb lesz az életünk. Engem tudniillik a csend esténként és éjszakánként úgy idegesít, hogy nem is tudom, mit adnék érte, ha egyik-másik gyámolítónk itt maradna nálunk éjszakára.
El se mondhatom, milyen nehezen viselem el, hogy sohasem léphetek ki a házból, s rettentően félek, hogy felfedeznek és agyonlőnek bennünket. A kilátások nem valami biztatóak.
Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva beszélgetünk, nehogy meghallják a raktárban.
De most hívnak.
Anned
1942. augusztus 14, péntek
Drága Kittym!
Egy teljes hónapig nem írtam, de hidd el, nem mindennap akad olyan érdekes hír vagy esemény, amit elmondhatnék. Július 13-án megérkeztek Van Daanék. Csak 14-ére vártuk őket, július 13-a és 16-a között azonban a németek egyre jobban nyugtalanították az embe­reket; rengeteg behívót küldtek szét. Van Daanék így biztonságosabbnak tartották, ha egy nappal hamarabb érkeznek. Reggel fél tízkor éppen a reggelinél ültünk, amikor megérkezett a Van Daan-fiú; az alig tizenhat éves Peter, egy elég unalmas, félszeg kamasz, akinek a társa­ságától nem sokat várok, s magával hozta a cicáját, Mouschit is. Van Daan úr és a felesége fél órával később állított be. Nagyon mulattunk, mert Van Daanné egy kalapdoboz­ban hatalmas éjjelit hozott magával. - Enélkül sehol sem érzem magam otthon - magyarázta s ezt a tárgyat helyezte el elsőnek állandó helyére, az ágy alá. Van Daan úr viszont nem éjjelit, hanem egy összecsukható asztalkát cipelt a hóna alatt.
Már az első napon igen barátságos hangulatban étkeztünk együtt Van Daanékkal, s három nap múlva eszünkbe sem jutott, hogy nem vagyunk egy nagy család. Van Daanék természetesen sok mindent elmeséltek nekünk a legutóbbi hét eseményeiből. Ennyi idő telt el, amióta eltűntünk a világból. Például az is borzasztóan érdekelt bennünket, hogy mi történt a lakásunkkal és Goudsmit úrral.
Van Daan a következőket mesélte:
- Hétfő reggel kilenc órakor Goudsmit úr felhívott telefonon és kért, hogy keressem fel. Azonnal elmentem hozzá. Nagyon izgatottan fogadott. Megmutatta a Frank-család hátra­hagyott levelét és annak értelmében a macskát át akarta vinni a szomszédokhoz, amit én csak helyeseltem. Goudsmit úr attól tartott, hogy házkutatás lesz, s ezért bejártuk a szobákat, rendet teremtettünk és leszedtük az asztalt.
Közben Frankné íróasztalán felfedeztem egy jegyzettömböt, amelyre egy maastrichti cím volt felírva. Bár jól tudtam, hogy ezt a feljegyzést Frankné szándékosan hagyta hátra, úgy tettem, mintha nagyon megdöbbennék s kértem Goudsmit urat, hogy azonnal égesse el ezt a „szeren­csétlen papírszeletet”.
Egyre azt erősítgettem, hogy sejtelmem sem volt Frankék eltűnési szándékáról, de a cím láttán nagyszerű ötletem támadt. - Goudsmit úr - mondottam - most jutott csak az eszembe, mit jelenthet ez a néhány sor. Határozottan emlékszem, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt egy magas rangú katonatiszt járt Frankéknál az irodában, valószínűleg a családfő gyermekkori barátja, és megígérte, hogy szükség esetén segít rajtuk. Ez az ember Maastrichtban is megfordult. Azt hiszem, most betartotta ígéretét és Frankékat valamilyen úton-módon előbb Belgiumba, onnan pedig Svájcba segíti. Kértem Goudsmit urat, mondja ezt el mindazoknak, akik Frankék sorsa felől érdeklődnének. Maastrichtről persze ne tegyen említést.
Ezzel aztán el is mentem. Az ismerősök már ebben a változatban értesültek a szökésről, mert azóta én is többektől értesültem róla.
Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még jobban derültünk az emberek képzelőtehetségén, mert megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén mind a négyünket kerékpáron látott elrobogni, egy asszonyismerősünk pedig határozottan állította, hogy katonai autóra raktak fel bennünket.
Anned
1942. augusztus 21, péntek
Drága Kittym!
„Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna.
A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket. Ha ezután a földszintre akarunk menni, előbb le kell hajolnunk, aztán ugranunk egyet, mert eltüntettek egy lépcsőfokot. Három nap alatt valamennyiünk hom­lo­kán egész csomó dudor sorakozott, mert mindig beleütöttük a fejünket az alacsony ajtó­félfába. Most azonban a szemöldökfát kikárpitozták egy szövetdarabbal, amelybe faforgácsot tömtek. Majd meglátjuk, jobb lesz-e így!
Egyelőre nemigen tanulok. Szeptemberig szünidőt engedélyeztem magamnak. Azután majd apa foglalkozik velem, mert rengeteget felejtettem abból, amit az iskolában tanultam.
Nem valami változatos az életünk. Van Daan úr meg én örökösen kötözködünk egymással. Margot-t azonban nagyon kedveli. Mama néha úgy bánik velem, mint egy kisbabával, s ezt ki nem állhatom. Máskülönben javul a helyzet. Peterrel még mindig nem barátkoztam össze. Unalmas fiú. Naphosszat lustálkodik az ágyban, olykor fúr-farag valamit, aztán újból csak szundikál. Micsoda mafla!
Kint megint szép, meleg az idő, és ezt mindennek ellenére ki is használjuk, amennyire csak lehet. Fent a padláson kinyitunk egy összecsukható ágyat és sütkérezünk a padláslyukon beáramló napsugarakban.
Anned
1942. szeptember 2, szerda
Drága Kittym!
A Van Daan házaspár csúnyán összeveszett. Sose láttam ilyet, mert apának és anyának eszébe nem jutna így kiabálni. Pedig olyan csekélységen kaptak össze, amire kár volt egyetlen rossz szót is vesztegetni. De hát - ki-ki a saját gusztusa szerint.
Peternek ez persze igen kellemetlen, hiszen hozzájuk tartozik. Bár senki sem veszi őt komo­lyan, mert szörnyen kényeskedő és lusta. Tegnap is kétségbeesett, mert a nyelve megkékült. Ez a különös tünet azonban éppoly gyorsan eltűnt, ahogyan keletkezett. Ma viszont sálat vett magára. Azt mondja, megmerevedett a nyaka és a derekát is fájdítja. De a szívére, a veséjére és a tüdejére is panaszkodik. Igazi hipochonder. (Ezt így hívják, ugye?)
Anya és Van Daanné se nagyon imádják egymást. Van is elég ok a kelletlenségre. Hogy csak egyetlen példát említsek, őnagysága három darab kivételével valamennyi lepedőjét kivette a közös fehérneműszekrényből. Úgy gondolja, hadd használja az egész társaság anya holmiját. Valószínűleg meglepődne, ha anya is ugyanezt tenné.
Őnagyságát továbbá a gutaütés kerülgeti, mert mindnyájan az ő porcelán étkészletét használjuk. Állandóan ki szeretne bennünket hogy hová tettük a tányérjainkat. Közelebb vannak hozzá, mint gondolná. A padlásra, a reklámanyag mögött helyeztük el egy kartondo­bozban. Rejtőzésünk ideje alatt a tányérjaink nem kerülnek elő, ami nagyon helyes. Velem azonban mindig történik valami baleset. Tegnap is darabokra törtem őnagysága egyik leveses tálját. Óó - kiáltotta őnagysága dühösen - miért nem vigyázol jobban; jól tudod, hogy ez az utolsó megmaradt darabom.
Van Daan úr viszont az utóbbi időben mézédesen beszél velem. Bánom is én! Ma reggel anyától újra szörnyű fejmosást kaptam, pedig ki nem állhatom az ilyesmit. Felfogásunk pontosan és homlokegyenest ellenkezik egymással. Apa angyali, bár néha, öt percre, ő is megharagszik rám.
A múlt héten kis változatosság köszöntött be egyhangú életünkbe, egy nőkről szóló könyvvel és Peterrel kapcsolatban. Tudnod kell ugyanis, hogy Peter és Margot majdnem minden köny­vet elolvashat, amit Koophuis úr kölcsönöz nekünk, ez egy kivételével, amelyet a felnőttek a maguk számára tartottak fenn. Ez azonban még jobban felcsigázta Peter érdek­lődését. Ugyan miféle titkok lehettek abban a könyvben? Míg anyja az első emeleten beszélgetett, észre­vét­lenül elcsente s zsákmányával a padlásra ment. Néhány napig nem történt semmi. Van Daanné már régen tudott a fia csínyjéről, de nem árulta el. Végül azonban Van Daan úr is rájött a turpisságra, a könyvet elkobozta s azt hitte, hogy az ügy ezzel el is van intézve. Nem számolt fia kíváncsi természetével. Mert Petert apjának erélyes fellépése egyáltalán nem térítette el szándékától.
Törte a fejét, hogyan juthatna ehhez a ritka, érdekes könyvhöz. Közben őnagysága is tapoga­tózott anyánál, mi a véleménye a kérdésről. Anya a könyvet nem tartotta különösen alkalmasnak Margot számára, de az volt a véleménye, hogy a legtöbb könyvet elolvashatja.
- Persze Margot és Peter között nagy a különbség - jegyezte meg anya - először is Margot leány és a lányok mindig érettebbek a fiúknál, másodszor Margot már több komoly könyvet ismer és nem töri magát olyasmi után, ami tilos, harmadszor pedig Margot sokkal műveltebb és értelmesebb, ami magasabb iskolai képzettségével magyarázható.
Őnagysága igazat adott anyának, de elvileg helytelennek tartotta, hogy serdülő korban levő gyerekek felnőtteknek való könyveket olvassanak.
Peter közben kileste, hogy mikor juthat észrevétlenül a könyvhöz. Este fél nyolckor, amikor az egész család rádiót hallgatott a főnöki szobában, felsurrant kincsével a padlásra. Fél kilencre vissza akarta tenni a helyére, de az olvasmány annyira lekötötte, hogy megfeledkezett az idő múlásáról s éppen akkor robogott le a lépcsőn, amikor anyja és apja beléptek a szobába. Ami ezután történt, az előrelátható volt. Egy nyakleves, egy csattanás, egy ugrás, s a könyv az asztalra került, Peter pedig a padlásra menekült. Ez volt a helyzet, amikor elkövetkezett a vacsora ideje. Peter fent maradt, senki sem törődött vele, s éhesen kellett lefeküdnie. Vidáman beszélgetve fogyasztottuk vacsoránkat, amikor hirtelen átható fütty hallatszott. Letettük a villát és sápadt, rémült arccal néztünk egymásra. Aztán a kályhacsövön keresztül meghallottuk Peter hangját: - Hát akkor nem megyek le. Jó? - Van Daan felugrott. Asztalkendője lerepült a földre s rákvörös arccal kiáltotta: - Most aztán elég. - Apa megfogta a karját, mert a leg­rosszabbtól tartott, s a két férfi együtt ment fel a padlásra. Hosszabb ellenkezés és rugdalózás után Petert a szobájába ráncigálták s rácsukták az ajtót. Tovább ettünk. Őnagysága egy szelet vajaskenyeret akart készíteni szerelmetes fiának, de Van Daan úr kérlelhetetlen maradt. Kijelentette: - Ha Peter nem kér azonnal bocsánatot, fent alszik a padláson.
Ez ellen tiltakoztunk, mondván, hogy a koplalás már elég büntetés. Peter meghűlhet, s nem lenne éppen kellemes orvost hívni a házba.
Peter volt hajlandó bocsánatot kérni. Inkább felment a padlásra. Van Daan úr nem törődött vele tovább, reggel pedig megállapította, hogy fia az ágyában aludt.
Reggel hét órakor azonban már újra a padláson volt s csak apa barátságos szavaira jött le közénk. Van Daanék három napig komor képet vágtak, nem beszéltek egymással, de aztán újra ment minden a maga útján.
Anned
1942. szeptember 21, hétfő
Drága Kittym!
Ma elmondok egyet-mást a hátsó traktus életéből.
Van Daanné kiállhatatlan teremtés. Folytonosan megpirongat, mert sokat fecsegek. Mindig talál valamit, amivel bosszanthat bennünket. Mostanában nem hajlandó elmosni a fazekakat, hanem ahelyett, hogy egy üvegtálkába tenné az ételmaradékot, ahogy szoktuk, meg hagyja romlani a fazékban. A következő mosogatásnál azután Margot-nak hét piszkos fazekat kell elmosnia, őnagysága pedig sopánkodik: - Margot-kám, Margot-kám, bizony sok a dolgod!
Apával együtt családfánk felállításával foglalkozom. Így elődeinkről is megtudok egyet-mást, s ez rettentően érdekel.
Koophuis úr minden héten hoz nekem néhány ifjú leányoknak való könyvet. El vagyok ragadtatva a Joop ter Heul-sorozattól. Cissy van Marxveldt könyvei általában szintén tet­szenek nekem, az Egy nyári ostobaság címűt négyszer is elolvastam s még most is derülök a mulatságos részleteken.
Hozzáfogtunk a tanuláshoz. Sokat foglalkozom a francia nyelvvel. Öt rendhagyó igét magolok be naponta. Peter nagy sóhajtozások közepette kezdett el angolul tanulni. Egyes iskolaköny­veket csak mostanában kaptunk meg, de füzettel, ceruzával, vonalzóval és címkével bőven elláttuk magunkat, még az otthoni készletből. Néha meghallgatom az Oranje adót. Nemrégi­ben Bernát herceg beszélt. Elmondta, hogy körülbelül januárban gyermekük születik. Ennek nagyon örültem, de a többiek csodálkoznak királyhűségemen.
Néhány nappal ezelőtt megállapították, hogy még igen tudatlan vagyok. Ezért másnap alaposan nekiláttam a tanulásnak. Semmi kedvem hozzá, hogy majd tizennégy-tizenöt éves fejjel beültessenek az első osztályba.
Azt is hozzátették, hogy jóformán egyetlen komolyabb könyvet se szabad olvasnom. Anya jelenleg az Urak, nők és szolgák című regényt olvassa. Ez nekem tilos, Margot-nak azonban nem. Nekem előbb még sokat kell művelődnöm, hogy olyan legyek, mint tehetséges nővérem. Azután arról volt szó, hogy sejtelmem sincs a filozófiáról, pszichológiáról és fiziológiáról. De jövőre talán már okosabb leszek! (A fenti nehéz szavakat gyorsan kikerestem a Koenenből.)
Arra az ijesztő megállapításra jutottam, hogy csak egy hosszú ujjú ruhát és három kötött kabátkát hoztam magammal a télre, mire apa megengedte, hogy egy pulóvert kössek fehér gyapjúfonálból. A fonal nem valami szép, viszont jó meleg. Van még néhány ruhánk az ismerősöknél, de ezeket, sajnos, csak a háború után kaphatjuk vissza, ha ugyan addig meglesznek még.
Éppen őnagyságáról írtam, amikor odajött hozzám. Puff, gyorsan összecsaptam a naplót.
- Nos, Anne, megnézhetem, hogy mit írtál?
- Nem, asszonyom.
- Legalább az utolsó oldalt.
- Nem, azt sem, asszonyom.
Egy pillanatra megrémültem, mert éppen ezen az oldalon jellemeztem őt, mégpedig nem a leghízelgőbben.
Anned
1942. szeptember 25, péntek
Drága Kittym!
Tegnap este ismét felmentem Van Daanékhoz, egy kis tereferére. Olykor egészen kellemesen telik náluk az idő. Közben molyirtó ízű kekszet rágcsálunk (a kekszesdobozt ugyanis a molyirtóval beszórt ruhaszekrényben tartják), és limonádét iszunk hozzá.
Peterről volt szó. Elmondtam, hogy igen gyakran megsimogatja az arcomat, s ezt nem szeretem, mert nem állhatom a simogatós fiúkat.
Erre amúgy szülők módjára megkérdezték, hogy nem tudnám-e szeretni Petert, hiszen ő valószínűleg nagyon szeret engem. Jaj nekem - gondoltam és így feleltem: - Szó sincs róla! - Mit szólsz ehhez, Kitty?
Aztán elmondtam, hogy Peter kissé félszeg, s úgy látszik, sokszor zavarban van, de hát így van ez az olyan fiúknál, akik még keveset fordultak meg lányok társaságában.
El kell ismernem, hogy a hátsó traktus rejtekhely-bizottságának férfikülönítménye igen találé­kony. Képzeld, újabban mit sütöttek ki. Üzenni akarnak Van Dijknak, a Travies-cég vezér­képviselőjének, jó ismerősünknek, aki az üldözöttek holmiját megőrzi. Gépen írott levelet küldenek az egyik üzletfélnek, egy Zeeuws-Vlaanderenben lakó drogistának azzal, hogy a mellékelt levelet a mellékelt borítékban juttassa el Van Dijknak. Így Van Dijk is elolvashatja anélkül, hogy gyanút fogna. Azért választották éppen Zeelandot, mert ez a tartomány Belgiummal szomszédos és így könnyű átcsempészni a levelet.
Anned
1942. szeptember 27, szerda
Drága Kittym!
Az utóbbi időben rengeteget kikapok anyától. Sajnos, nem vagyunk valami jó viszonyban egymással és Margot-val se nagyon egyezünk. Családunkban persze sohasem kerül sor olyan kitörésekre, mint Van Daanéknál, de így is elég nehéz a helyzetem. Margot és anya természete egészen más, mint az enyém, s még a barátnőim is jobban megértenek, mint az édesanyám. Elég baj ez!
Gyakran beszélgetünk olyan háború utáni kérdésekről, mint például, hogy nem szabad lenézően beszélni a cselédlányokról. Ezt én ugyanolyan csúfnak tartom, mint mondjuk a Mevrouw meg a Juvrouw megkülönböztetést a férjes asszonyoknál.
Őnagysága, mint már annyiszor, ma is ballábbal kelt fel; igen kedves, s ugyanakkor egyre több holmit zár el a sajátjából. Sajnos, anya nem válaszol minden egyes eltűnt Van Daan-tárgyra egy Frank-tárgy elzárásával.
Vannak emberek, akik nem érik be azzal, hogy saját gyermeküket neveljék, hanem ismerőseik gyermekének nevelésébe is beleavatkoznak. Van Daanék is ilyenek. Margot-n nincs mit nevelni; ő természettől fogva jó, kedves és okos. Nálam viszont bőven akad olyan rossz tulajdonság, ami belőle hiányzik. Az asztalnál nemegyszer ide-oda röpködnek a figyelmeztető szavak és az én szemtelen válaszaim. Apa és anya mindig lelkesen a védelmükbe vesznek, nélkülük nem tudnám minden arcrándulás nélkül újból és újból folytatni a harcot. Bár egyre arra kérnek, hogy beszéljek kevesebbet, ne avatkozzam bele mindenbe és legyek szerényebb, legtöbbször nem viselkedem helyesen. És ha apa nem volna mindig olyan türelmes velem szemben, már régen lemondtam volna a reményről, hogy teljesítsem a szülői követelménye­ket, noha azok igazán nem nagyok.
Ha egyik-másik főzelékből, amit egyáltalán nem szeretek, keveset veszek, s helyette több krumplit eszem, a Van Daan-házaspár, de főleg őnagysága nem képes napirendre térni afelett, hogy ennyire elkényeztetnek.
- Miért nem veszel több főzeléket, Anne? - csap le rám.
- Köszönöm, asszonyom, nem kérek - mondom - jó nekem a krumpli is.
- Pedig a főzelék igen egészséges. Anyád is ezt mondja, végy csak belőle még - erőszakosko­dik, míg végre apa közbeszól és védelmébe vesz.
Őnagysága erre kikel magából: - Azt nézte volna meg, hogyan nevelték nálunk a gyerekeket. Ez nem nevelés. Annét szörnyen elkényeztették. Ha Anne az én lányom volna, nem engedném meg neki...
Aztán jön a szóáradat: - Ha Anne az én lányom volna stb. Szerencsére nem vagyok a lánya.
Ami a nevelés kérdését illeti, tegnap őnagysága utolsó szavait előbb csend követte, aztán apa válaszolt: - Azt hiszem, igen jól neveltük. Annyit mindenesetre megtanult, hogy a maga végnélküli prédikációira már nem is válaszol. Ami a főzeléket illeti, arra csak azt mondhatom, hogy ki-ki nézzen a saját tányérjába.
Őnagysága így alaposan leégett. A fenti idézet ugyanis arra célzott, hogy ő is elég kevés főzeléket szedett a tányérjára. Azt válaszolta, hogy a sok főzelék lefekvés előtt nem tesz jót az emésztésének. No legalább majd nem köt belém többé. Van Daanné ilyenkor igen mulatságos látvány. Hirtelen elpirul, míg nekem szerencsére egy arcizmom se rándul. Titokban persze majd megpukkad emiatt.
Anned
1942. szeptember 28, hétfő
Drága Kittym!
Még nagyon messze voltam előbbi levelem befejezésétől, de abba kellett hagynom. Nem tudom magamban legyőzni a kívánságot, hogy beszámoljak neked egy másik szóváltásról, de mielőtt hozzáfogok, elmondom a következőket:
Helytelenítem, hogy felnőtt emberek oly hamar, oly sokszor és minden apróságon összezör­dülnek. Eddig azt hittem, hogy a marakodás csak gyerekszokás, s idővel ki lehet nőni belőle. Persze néha-néha van ok „igazi” veszekedésre is, de az itteni szóáradat nem egyéb gyerekes marakodásnál. Minthogy ez itt hozzátartozik a napirendhez, voltaképpen már hozzászokhat­tam volna; de hát sajnos, nem tudom megszokni és nem is fogom addig, amíg majd minden vitánál (ezt a szót a „marakodás” helyett használom) én is szóba kerülök. Semmit, de a szó szoros értelmében semmit sem hagynak annyiban, amit én csinálok: egyenként és részletezve bírálják és szóvá teszik a magatartásomat, jellememet, modoromat, s nekem illetékes helyről jövő kívánságra csendben le kell nyelnem a sok sértést, korholást, pedig ehhez egyáltalán nem szoktam hozzá. De nem! Eszemben sincs, hogy tovább is hagyjam magam sértegetni. Majd megmutatom nekik, hogy Anne Frank nem esett a feje lágyára. Majd csodálkoznak és befogják azt a nagy szájukat, ha rájuk sütöm, hogy jobb lesz, ha nem engem, hanem magukat nevelik. Micsoda magatartás ez? Olyanok, mint a barbárok! Minduntalan elképedek ennyi modortalanság és főleg... butaság láttán (itt Van Daannéra gondolok), de mihelyt magamra találok - és ez hamarosan bekövetkezik - alaposan odamondogatok nekik, s akkor majd másképp beszélnek!
Hát tényleg olyan modortalan, önfejű, öntelt, szerénytelen, buta, lusta stb. vagyok, mint azt a felső emeleten lakók állítják? Szó sincs róla. Jól tudom, hogy sok hibám és rossz tulajdonsá­gom van, de ők ezt eltúlozzák.
Fogalmad sincs róla, Kittym, hogy néha mennyire elfut a pulykaméreg, amikor szidnak és korholnak! Tudom, hogy nem bírom már soká, s egy szép napon kitör belőlem a keserűség.
De ebből most elég ennyi. Már úgyis sokat untattalak a veszekedésekkel. Mégsem hallgatha­tok el előtted egy rendkívül érdekes asztali beszélgetést.
Szóba került, hogy Pim milyen rendkívül szerény ember. (Pimnek becézzük édesapámat.) Az ő szerénysége tudniillik olyan kétségbevonhatatlan tény, hogy még a legbutábbak sem kételkedhetnek benne. Őnagysága ekkor hirtelen közbeszólt, mert hiszen mindenbe beleüti az orrát: - Én is nagyon szerény vagyok, sokkal szerényebb, mint a férjem.
Hát ilyet még életemben nem hallottam! Ezzel a megjegyzésével aztán végleg bebizonyította, hogy szerény! Van Daan úr, aki úgy vélte, hogy meg kell magyaráznia a „sokkal szerényebb, mint a férjem” kitételt, nyugodt hangon jegyezte meg: - Nem is akarok szerényebb lenni. Világéletemben azt tapasztaltam, hogy a szerénytelen emberek sokkal többre viszik, mint a szerények. - Van Daan azután hozzám fordult: - Anne, csak ne légy szerény, mert ezzel nem sokra mégy!
Anya teljesen egyetértett vele. De Van Daannénak, mint mindig, most is hozzá kellett szólni ehhez a nevelési kérdéshez. Ez alkalommal azonban nem hozzám intézte szavait, hanem a szüleimhez: - Különös életfelfogásra vall, hogy ilyesmire tanítják Annét. Bizony engem fiatal­koromban másként neveltek. De arról is meg vagyok győződve, hogy ez most sincs így mindenhol, csak a maguk modern családjában! - Ez utóbbi megjegyzésével anyám sokszor hangoztatott haladó szellemű nevelési módszerére célzott.
Közben őnagysága rákvörös lett az izgalomtól, anya ellenben nyugodt maradt. Aki hamar kivörösödik, felhevül, önmagát izgatja s végül alulmarad ellenfelével szemben. Anyám nem hevül fel könnyen, s most is minél gyorsabban napirendre akart térni az ügy felett. Ezért rövid gondolkodás után így válaszolt:
- Tudja, Van Daanné, őszintén szólva én is azt hiszem, sokkal helyesebb, ha valaki az életben kevésbé szerény. Például a férjem, Margot meg Peter rendkívül szerény. A maga férje, Anne, maga és én viszont nem vagyunk szerénytelenek, de azért nem hagyjuk magunkat háttérbe szorítani.
Őnagysága: - De asszonyom, nem érti, hogy én igazán szerény vagyok? Mi jut eszébe, engem szerénytelennek nevezni?
Anya: - Ön bizonyára nem szerénytelen, de senki sem tartaná kifejezetten szerénynek.
Őnagysága: - Valóban tudni szeretném, miért vagyok szerénytelen! Ha nem gondoskodnék magamról, más aztán igazán nem törődne velem, sőt éhen is halhatnék. Mégis éppoly szerény vagyok, mint a maga férje.
Ez a mulatságos önvédelem anyát csak nevetésre késztette. Őnagysága viszont úgy felbőszült, hogy kitűnő szónoklatát még egy sorozat pompás holland-német és német-holland mondással toldotta meg, míg végre ez a született szónok úgy belezavarodott a saját szavaiba, hogy felemelkedett és ki akart menni a szobából. Ekkor akadt meg a szeme rajtam. Te, ha láttad volna! Szerencsétlenségemre abban a pillanatban, amikor hátat fordított nekünk, részvevően és gúnyosan csóváltam a fejem, nem szándékosan, inkább akaratlanul, a szóáradat hatása alatt. Van Daanné erre visszafordult s német nyelven durva, közönséges és csúf szitkokat szórt rám, pontosan úgy, ahogyan a kövér, vörösképű halaskofák szokták. Öröm volt nézni. Ha rajzolni tudnék, a legszívesebben ebben a pózban örökítettem volna meg, olyan nevetséges volt ez a kis buta, hóbortos nő!
Egyet azonban megtanultam: csak akkor ismered meg az embereket igazán, ha egyszer, amúgy istenigazában kiveszekszed magad velük. Csak így tudod meg, milyen a jellemük!
Anned
1942. szeptember 29, kedd
Drága Kittym!
A bujkálók mindenféle fura helyzetbe kerülnek. Képzeld: nincsen fürdőkádunk, s egy kisebb bádogteknőben fürdünk, mert csak az irodában van meleg víz (irodán mindig az egész alsó emeletet értem). Heten, egymás után élvezzük ezt a gyönyörűséget.
De mert mi heten merőben különböző lények vagyunk, és a szemérmesség némelyikünknél jobban ki van fejlődve, a család minden egyes tagja más-más helyet keres magának, ha fürdik. Peter ilyenkor a konyhába megy, pedig ott egy üvegajtó van; s előbb mindenkit külön-külön felkeres és közli, hogy fél óráig tilos a konyha felé menni. Ezt a rendszabályt kielégítőnek tartja. Van Daan úr a felső emeletre megy fürdeni. Ő a maga szobáját tartja a legbiztonságo­sabbnak, s ez megéri neki azt a kényelmetlenséget, hogy a forró vizet fel kell cipelnie a lép­csőn. Őnagysága egyelőre egyáltalán nem fürdik; meg akarja előbb figyelni, melyik a legjobb hely. Apa a főnöki szobában, anya a konyhában, a kályhaellenző mögött tisztálkodik; Margot meg én az első irodahelyiséget választottuk pancsolószobának. Szombat délutánon­ként lefüggönyözünk és a sötétben tisztálkodunk. Közben, míg az egyik soros, a másik a függöny résén át kikémlel az utcára, s azon csodálkozik, hogy milyen mulatságosak innen a járókelők.
A múlt hét óta unom ezt a fürdőző helyet s kényelmesebb hely után szimatolok. Peter azt ajánlja, hogy tegyem a teknőt a tágas alsó emeleti W. C.-be. Itt, ha beülök a teknőbe, villanyt gyújthatok, magamra zárhatom az ajtót, segítség nélkül kiönthetem a vizet s nem kell félnem kíváncsi tekintetektől. Először vasárnap vettem igénybe szép fürdőszobámat, s bármilyen furcsán hangzik, ez különb a többinél.
A múlt héten szerelő járt a földszinten és iroda W. C.-jének vízvezeték- és lefolyó csövét áthelyezte az előszobába. Erre a változtatásra azért volt szükség, mert ha véletlenül zord telünk lesz, könnyen befagyhat a vízvezeték. A szerelő ottléte egyáltalán nem volt számunkra kellemes. Nemcsak egész nap nélkülöztük a vizet, de még W. C.-re sem mehettünk. Persze, nem valami finom modorra vall, ha elmondom, mit tettünk, hogy áthidaljuk a nehézségeket, de hát én nem vagyok álszemérmes, ilyenekről is beszélek.
Apa meg én elrejtőzésünk kezdetén kerítettünk magunknak egy-egy rögtönzött éjjeli edényt, értsd, hogy befőttes üvegeket áldoztunk fel erre a célra. Ezeket a befőttes üvegeket a szerelő ottlétének idejére beállítottuk a szobába. Szükségletünket napközben ebbe végeztük s persze nem önthettük ki. Nem ez volt azonban a legkellemetlenebb; inkább az volt a borzasztó, hogy egész nap csendben kellett ülnünk s még csak nem is beszélgethettünk. El se tudod képzelni, hogy ez milyen nehezére esett kvak-kvak-kvak kisasszonynak. Hiszen más napokon is csak suttogni szoktunk, de meg se mukkanni, meg se moccanni még ennél is tízszer rosszabb. Három­napi lapítás után már fájt és teljesen elzsibbadt a hátsórészem; csak az esti torna segített rajta.
Anned
1942. október 1, csütörtök
Drága Kittym!
Tegnap szörnyen megijedtem. Este nyolckor hirtelen erélyesen csengettek. Sejtheted, mitől tartottam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor mindnyájan bizonygatták, hogy vagy néhány vásott kölyök, vagy pedig a postás csengetett.
Napjaink szinte teljesen eseménytelenek. A konyhában egy Lewin nevű kis zsidó gyógysze­rész dolgozik, Kraler úr megbízásából. Minthogy kitűnően ismeri az egész házat, egyre attól félünk, hogy egyszer eszébe jut valami, s meg akarja nézni a fenti laboratóriumot. Csendben vagyunk, mint a kisegerek. Három hónappal ezelőtt ugyan ki gondolta volna, hogy a higany-Anne órákig csendben tudjon maradni?!
Huszonkilencedikén volt Van Daanné születésnapja. Nagy ünnepséget nem csináltunk belőle, de azért megajándékoztuk virággal, kisebb tárgyakkal és néhány falattal. Férjeura piros szegfűcsokorral kedveskedett neki. Ez, úgy látszik, családi hagyomány. Ha már őnagyságánál tartunk, elmondom, hogy állandó bosszúságom forrása, mert folyton kacérkodik apával. Simo­gatja az arcát és a haját, jó magasra felhúzza a szoknyáját, s úgynevezett szellemessé­gekkel szórakoztatja; így szeretné magára terelni Pim figyelmét. Szerencsére Pim nem tartja se szép­nek, se csinosnak, és nem vesz tudomást flörtölési kísérleteiről. Mint tudod, igen féltékeny természetű vagyok s nem tudom elviselni az ilyesmit. Anya sem viselkedik így Van Daan úrral, amit szemébe is mondtam őnagyságának.
Peter néhanapján meglepően szellemes. Van egy közös szenvedélyünk: szeretünk maskarába öltözni s ezen nagyokat nevetni. Peter egy ízben megjelent anyjának egy rendkívül szűk szoknyájában, én pedig az ő öltönyét vettem fel. Peter női kalapot tett a fejére, én pedig férfisapkát. A felnőttek kétrét görnyedtek a nevetéstől, és mi is nagyszerűen mulattunk.
Elli a Bijenkorfnál új szoknyát vásárolt Margot-nak meg nekem. Vacak szövetből készült. Olyan, mint a zsák. Az egyik huszonnégy, a másik hét forint ötvenbe került. Micsoda árak, ahhoz képest, hogy azelőtt mennyiért vettünk ilyesmit!
Közölni szeretnék Veled valamit. Elli Margot-nak, Peternek meg nekem gyorsírási leckefüzeteket rendelt valamilyen egylettől. Meglátod, milyen tökéletes gyorsírók leszünk jövőre. Én legalább igen fontosnak tartom, hogy ezt a titokzatos írást alaposan megtanuljam.
Anned
1942. október 3, szombat
Drága Kittym!
Tegnap ismét kellemetlenségem volt. Anya szörnyen kikelt magából és minden bűnömet elmondta apusnak. Nagyon sírt, természetesen én is, pedig különben is rettentően fájt a fejem. Apusnak végül is bevallottam, hogy sokkal jobban szeretem anyánál, mire azt felelte, hogy ez majd másképp lesz, de én nem hiszem. Erőszakkal kényszerítem rá magam, hogy rendesen viselkedjem anyával szemben. Apus azt kívánja, hogy ha anya rosszul érzi magát, vagy fáj a feje, önként ajánljam fel neki a segítségemet, de én erre nem vagyok hajlandó.
Szorgalmasan tanulok franciául és már a La belle Nivernaise-t olvasom.
Anned
1942. október 9, péntek
Drága Kittym!
Ma csupa kellemetlen és lesújtó hírről számolhatok be. Zsidó ismerőseinket csoportosan elhurcolják. A Gestapo nem bánik velük kesztyűs kézzel: egyszerűen tehervagonokba rakják őket s elszállítják Westerborkba, a drentei nagy zsidó gyűjtőtáborba. Több száz embernek van ott egyetlenegy mosdója és W. C. is kevés. A fekhelyek egymás felett vannak. Férfiak, asszo­nyok, gyermekek mind együtt alusznak. Így terjed az erkölcstelenség: teherbe esett sok asszony és lány, aki régebben van ott.
Megszökni lehetetlen. A tábor legtöbb lakója meg van bélyegezve