Anne
Frank naplója.
(A hátsó traktus)
1942. június 14, vasárnap
Pénteken, június 12-én már reggel hatkor
felébredtem. Érthető, hiszen akkor volt a
születésnapom. Ilyen korán azonban nem szabad
felkelnem. Háromnegyed hétig legyőztem hát a
kíváncsiságomat, de tovább nem bírtam. Kiugrottam az
ágyból s besiettem az ebédlőbe. Moortje, a macska,
fejét lábamhoz dörzsölve üdvözölt.
Alig múlt hét óra, amikor bementem apához és
anyához, azután meg a nappaliba s felbontottam a
születésnapi csomagokat. Első pillantásom Rád esett,
igen, Rád, aki ott vártál rám. Úgy éreztem, Te vagy
a legkedvesebb ajándék, amit ezen a napon csak
kaphattam. Egy csokor rózsán, egy cserép virágon meg
két szál pünkösdi rózsán kívül apától és
anyától is sok minden várt rám, de számos
ismerősünk sem feledkezett meg rólam.
A virágok mellett rengeteg ajándékot találtam az
asztalon: laterna magicát, társasjátékot, sok
cukorkát, csokoládét, rejtvényalbumot, brosstűt,
Joseph Cohen Holland mondák és legendák című
könyvét, a Daisy vakációja a hegyekben című kedves
ifjúsági regényt és annyi zsebpénzt, hogy abból
megvehetem a Görög-római regéket. Nagyszerű!...
Lies értem jött. Elmentünk az iskolába. A szünetben
süteménnyel kínáltam tanáraimat és
osztálytársaimat, aztán tovább tanultunk.
De most abba kell hagynom a naplóírást. A
viszontlátásra. Jaj, de örülök Neked!
1942. június 15, hétfő
Vasárnap délután születésnapi uzsonna volt nálunk.
Levetítettük A világítótorony őre című filmet,
Rin-tin-tinnel a főszerepben. Osztálytársaim el voltak
ragadtatva. Kellemesen telt az idő, és nagyszerűen
mulattunk. Sok lány és fiú vendégem volt. Anya
folyton meg akarja tudni, melyik fiút választom majd
férjül. Sejtelme sincs, hogy Peter Wesselt, mert annak
idején szemrebbenés és pirulás nélkül letagadtam.
Lies Goosenst és Sanne Houtmant évek óta ismerem.
Eddig ők voltak a legjobb barátnőim. Közben a Zsidó
Líceumban megismerkedtem Jopie de Waallal is. Sokat
vagyunk együtt, s így most ő a legjobb barátnőm.
Lies gyakrabban találkozik egy másik kislánnyal, Sanne
pedig nem a mi iskolánkba jár s más lányokkal
barátkozik.
1942. jún. 20, szombat
Néhány napig nem írtam, mert előbb jól meg akartam
gondolni ezt az egész naplóhistóriát. A magamfajta
lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. Nemcsak
azért, mert még sose írtam, de azt hiszem, később
sem engem, sem mást nem érdekelnek majd egy tizenhárom
éves kislány vallomásai. De hát ez tulajdonképpen
nem fontos. Nagy kedvvel látok neki. Lelki
szükségletem, hogy végre alaposan kiöntsem a
szívem.
„A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás
járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé
borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom
s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e
vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és
tépelődtem. A papír valóban türelmes. Nem
szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a
kevély „napló” névre hallgat, valaha is
elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd
olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes
rá, mást meg ugyan miért is érdekelne. Most érkeztem
el oda, ahonnan a naplóírás ötlete kiindul: nincs
barátnőm!
Most azonban hadd magyarázzam meg, különben senki meg
nem érti, miért is áll egy tizenhárom éves leány
teljesen egyedül ezen a világon. Voltaképpen nem is
igaz. Szerető családi körben élek, szüleimmel és
tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van
vagy harminc ismerősöm és barátnőfélém, s van egy
csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha lát, és
aki az iskolában, ha másként nem megy, törött
zsebtükrön keresztül próbál nézegetni. Vannak
rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom.
Nem, látszólag mindenem megvan, kivéve, hogy nincs
barátnőm. Pajtásaimmal szórakozni szoktam, de csak
hétköznapi dolgokról esik szó közöttünk. Baj, hogy
senki iránt se melegszem fel. Lehet, hogy bennem van a
hiba, amiért nincs bizalmas barátom. Ez biztosan így
van, sajnos, nem tudok rajta változtatni.
Ezért kezdek naplót írni. A barátnőt akarom vele
pótolni, aki után olyan régen vágytam. S hogy
gondolatban jobban magam előtt lássam, nemcsak az
élményeimet írom majd bele, hanem ez a napló lesz a
vágyva vágyott, igaz és hűséges barátnő, akit
Kittynek fogok szólítani.
Azt hiszem, senki sem értené meg Kittyhez írott
beszámolóimat, ha csak úgy ajtóstul rontanék a
házba, ezért, bár nem szívesen, ideírom életem
rövid történetét.
Apám már harminchat éves, anyám pedig huszonöt éves
volt, amikor házasságot kötöttek. Margot nővérem
1926-ban született Frankfurt am Mainban. Én 1929.
június 12-én jöttem a világra, s mert zsidók
vagyunk, 1933-ban - Hitler uralomra jutásának évében
- Hollandiába emigráltunk, ahol apám a Travies R.
T.-nél kapott igazgatói állást. Ez a vállalat szoros
kapcsolatban áll az ugyanazon épületben működő
Kolen & Co. céggel, amelynél apának is van
érdekeltsége.
Itt Hollandiában sokat izgultunk a hazai események
miatt, mert Németországban rekedt rokonainkra is
alkalmazták a hitleri zsidótörvényeket. 1938-ban két
nagybátyám az üldözések elől elmenekült és
szerencsésen kikerült Amerikába. Ebben az időben
jött a házunkba öreg, hetvenhárom éves nagyanyám.
1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött
nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a
kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és
elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók
sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat!
Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak
délután három és öt óra között vásárolhatnak
és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van
írva: „Csak zsidók számára!” Este nyolc után nem
járhatnak az utcán! Még a kertjükben, sőt
ismerőseik körében sem tartózkodhatnak! Nem mehetnek
színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre!
Nyilvánosan nem sportolhatnak, nem mehetnek
uszodába, tenisz-, hoki- és más sportpályákra! Tilos
átlépniök a keresztények házának küszöbét!
Zsidó gyermekek csak zsidó iskolába járhatnak! És
még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!
Ilyen körülmények között kellett most élnünk. Hol
ezt tiltották meg, hol azt. Jopie barátnőm egyre
hajtogatta: „Már alig merek lélegzeni, mert attól
félek, ez is tilos...” Szabadságunkat alaposan
megnyirbálták, de hát azért kibírtuk valahogy...
1942 januárjában meghalt a nagymama. Senki sem sejti,
mennyit gondolok rá és hogy mennyire szerettem.
1934-ben beírattak a Montessori-intézetbe. Az óvoda
után iskolába is odajártam. A VI/B osztályban az
igazgatónő tanított; az év végén majd megszakadt a
szívem, amikor búcsút kellett vennem tőle. Mind a
ketten zokogtunk. 1941-ben csakúgy, mint Margot
nővérem, a zsidó líceumba kerültem. Ő a negyedik,
én meg az első osztályba.
Négy tagú családunknak mindmáig viszonylag jól ment
a sora. És ezzel eljutottam a mai napig.
1942. június 20, szombat
Drága Kittym!
Nos, kezdjük el. Itt kellemes csend van; apa és anya
elment hazulról, Margot pedig néhány fiatalemberrel
egy barátnőjénél pingpongozik.
Az utóbbi időben magam is igen sokat pingpongoztam.
Játék után, különösen nyáron, amikor nagyon
felhevülünk a sok ugrálástól, be szoktunk térni
valamelyik fagylaltozóba, melyet zsidók is
látogathatnak. Ilyen fagylaltozók a Delphi és az Oase.
Pénz sem kell hozzá. Az Oaseban mindig akad olyan
barátunk vagy imádónk, aki fagylalttal kínál meg,
annyival, hogy egy hét alatt sem tudnánk elfogyasztani.
Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy
kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos, nemigen
térhetünk ki előlük a mi iskolánkban. Egy fiú
megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e,
mire igent mondok, s egymás mellett karikázva
beszélgetni kezdünk. Tíz esetből kilencben biztosra
vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az
illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít
mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg,
mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal,
hanem vidáman tovább pedálozok. A fiúk sokszor már
szinte túlságba mennek és arról fecsegnek, hogy
„beszélnek a papámmal”; erre nagyot kanyarodom a
géppel, s leesik a táskám. A fiatalúr ilyenkor
udvariasan leszáll a bicikliről, felveszi, én pedig
máris másra terelem a szót. Persze, ártatlan
próbálkozásokról van szó, de akad olyan udvarlóm
is, aki kezet szeretne csókolni, vagy belém karolni.
Ezek aztán alaposan megjárják, mert olyankor
leszállok a gépről és lemondok a további
kíséretről. Adom a sértettet, alaposan odamondogatok
neki s kijelentem, hogy fel is út, le is út.
Nahát! Ezzel leraktam barátságunk alapjait, drága
Kittym. A viszontlátásra holnap.
A Te Anned
1942. június 21, vasárnap
Drága Kittym!
Az egész I/B reszket az izgalomtól. Ennek az az oka,
hogy tanári konferencia előtt állunk. A fél osztály
fogadásokat köt, hogy ki bukik meg és ki megy át.
Miep de Jong meg én kinevetjük a mögöttünk ülő
fiúkat, Wimet és Jacques-ot, mert egész zsebpénzüket
fogadásokba fektették. „Te átmégy”, „Szó sincs
róla”, „Hát persze” - ilyeneket hallunk kora
reggeltől késő estig. Még Miep csendért esdeklő
pillantásai meg az én dühkitöréseim sem tudják
elnémítani a két fiút. Véleményem szerint az
osztály negyedrészét meg kellene buktatni, akkora a
tudatlanság, de hát a tanárok kiszámíthatatlanok,
most pedig - remélem - kivételesen jóindulatúak
lesznek.
Magamat és a barátnőimet nem féltem. Mi majd csak
átcsúszunk. Csupán a számtan osztályzatomban nem
bízom. Na, de majd meglátjuk. Addig pedig bátorítjuk
egymást.
Tanáraimmal és tanárnőimmel igen jó viszonyban
vagyok. Szám szerint kilencen vannak, hét férfi és
két nő. Kepler, az öreg számtantanár egy ideig igen
dühös volt rám, mert sokat fecsegtem. Egyik
figyelmeztetés a másikat követte. Végül büntető
feladatot kaptam: fogalmazványt kellett készítenem
„a folyton csörgő szarkáról”. Vajon mit lehet
írni egy szarkáról? Mindegy - gondoltam. - Majd csak
lesz valahogy. Feljegyeztem hát naptáramba a csörgő
szarka megírásának határidejét és azontúl
igyekeztem csendben lenni. ITT TARTOK
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Aznap este, amikor elkészültem a leckémmel, eszembe
jutott a büntető feladat. Rágtam a töltőtollam
végét és arra gondoltam, nem nagy művészet valamit
összehalandzsázni, aztán jó hosszúra nyújtani.
Pedig én szeretném meggyőzően bebizonyítani, hogy
mennyire fontos a beszéd. Ez pedig nem is olyan
könnyű. Addig-addig tépelődtem, míg sikerült
teleírnom a kötelező három oldalt. Nagyon meg voltam
elégedve magammal. Azzal érveltem, hogy bár fecsegni
asszonyi tulajdonság, igyekszem majd kevesebbet
beszélni, de végleg abbahagyni nem tudom, mert a mamám
talán még nálamnál is bőbeszédűbb, örökölt
tulajdonságokról pedig nehéz leszokni.
Érveim Kepler tanár urat alaposan megnevettették, de
mert a következő órán is fecsegtem, ismét büntető
feladatot kaptam. Ezúttal „a javíthatatlan csörgő
szarkáról” kellett írnom. Ezt is elkészítettem, s
a tanáromnak két teljes órán keresztül nem lehetett
oka panaszra. A harmadik óráján azonban újból
megsokallta fecsegésemet, s szólt: „Anne, írj
büntető feladatot »a hápogó kacsáról«”. Ezen
aztán az egész osztály kacagott. Mit tehettem, én is
velük nevettem.
Úgy éreztem, hogy harmadszorra cserbenhagy a
találékonyságom, s nem lesz új tréfás ötletem.
Pedig szerettem volna valami egészen eredetit kieszelni.
A véletlen segítségemre sietett. Barátnőm, Sanne,
aki jó verselő, felajánlotta, hogy rímbe szedi
feladatomat. Ujjongtam a boldogságtól. Kepler tanár
úr büntetni akart ezzel az ostoba dolgozattal, de most
megtréfálom, mégpedig alaposan.
A vers elkészült és pompásan sikerült. A
kacsamamáról, a hattyúpapáról meg három
kicsinyükről szólt; az apjuk agyonverte őket a
csőrével, úgy unta a sok hápogást. Kepler tanár úr
szerencsére érti a tréfát. A verset megjegyzéseivel
fűszerezve más osztályokban is felolvasta.
Azóta beszélhetek akármennyit, nem kapok többé
büntető feladatot, sőt Kepler egyre tréfálkozik
velem.
Anned
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Borzasztó ez a meleg. Csak úgy folyik rólam a
verejték. Pedig mindenhová gyalog járok ebben a
hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű
intézmény a villamos, főként a nyitott kocsi, de hát
ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn.
Jó nekünk gyalogosan is. Tegnap a déli szünetben
elmentem a fogorvoshoz a Jan de Luykenstraatra, ami jó
messzire esik az iskolánktól. Úgy elfáradtam, hogy
délután majd elaludtam a padban. Szerencsére a
fogorvos nővére olyan kedves volt hozzám, s
innivalóval kínált meg.
A komp az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet még
igénybe vehetünk. A Joseph Israels rakparton
állandóan közlekedik egy kis bárka, s a révész
készségesen átvisz, ha megkérjük rá. Bizonyos, hogy
nem a hollandokon múlik, hogy annyi sok rosszban van
részünk.
Bárcsak vége volna már az iskolaévnek! A húsvéti
szünidő alatt ellopták a biciklimet, anyámét pedig
apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre.
Szerencsére rohamléptekkel közeledik a szünidő;
még egy hét és szabad vagyok, mint a madár.
Tegnap reggel kedves meglepetés ért. Éppen a
bicikligarázs előtt jártam, amikor valaki utánam
kiáltott. Visszafordultam. Jóképű fiút pillantottam
meg, akit tegnap este láttam először Éva nevű
barátnőmnél. Láthatóan zavarban volt, majd hozzám
lépett és bemutatkozott. Harry Goldbergnek hívják.
Kissé meglepődtem, nem tudtam elképzelni, mit akar, de
hát ez azonnal kiderült. Harry csak arra kért, hogy
elkísérhessen az iskolába. - Ha úgyis erre van
dolgod, velem jöhetsz - válaszoltam s együtt mentünk
tovább. Harry már tizenhat éves és mindenről
nagyszerűen el lehet vele beszélgetni. Ma reggel újra
megvárt és ez úgy látszik ezentúl mindennap így
lesz.
Anned
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Hidd el, a mai napig nem tudtam időt szakítani az
írásra. Csütörtökön egész délután
ismerősöknél voltam, pénteken vendégeink
érkeztek, s ez így ment máig. Harryval ezen a héten
nagyon összebarátkoztunk. Sokat mesélt nekem az
életéről. Egyedül érkezett annak idején
Hollandiában élő nagyszüleihez. Apja és anyja
Belgiumban lakik. Eddig egy Fanny nevű kislánynak
csapta a szelet, akit jól ismerek; maga a lagymatagság
és az unalom. Amióta Harry megismert, rájött, hogy
Fanny társaságában elálmosodik. Eszerint én
valamiféle ébresztőszer vagyok számára. Ja, senki
sem tudhatja, mi mindenre nem alkalmas.
Szombaton nálunk aludt Jopie, vasárnap azonban Liesnél
volt, s én rettentően unatkoztam. Harryt estére
vártam, de hat órakor felhívott:
- Itt Harry Goldberg. Kérem szépen, beszélhetnék
Annéval?
- Itt Anne beszél.
- Szervusz, Anne, hogy vagy?
- Köszönöm, jól.
- Sajnálom, hogy ma este nem jöhetek hozzátok, de
azért szeretnék veled kicsit beszélgetni. Tíz perc
múlva az ajtótok előtt leszek. Jó?
- Jó, Harry, a viszontlátásra!
- A viszontlátásra, rögtön ott leszek.
Letettem a kagylót.
Pillanatok alatt átöltöztem, rendbehoztam a hajam,
aztán türelmetlenül vártam az ablaknál. Végre
megérkezett „Ő”. Csodák csodája, nem
száguldottam le azonnyomban a lépcsőn, hanem nyugodtan
megvártam, míg felcsenget, s csak aztán mentem le.
Harry rögtön ajtóstul rontott a házba.
- Képzeld, Anne, a nagymamám szerint te még igen
fiatal vagy ahhoz, hogy barátkozzam veled; azt mondja,
járjak inkább de Leureékhez. Remélem, tudod, hogy
semmi közöm sincs már Fannyhoz?
- Hogyhogy? Tán összevesztetek?
- Szó sincs róla. Csak éppen megmagyaráztam neki,
hogy úgysem értjük meg egymást, kár tehát együtt
járnunk, noha mindig szívesen látom, ha eljön
hozzánk, és remélem, ő sem haragszik rám. Azt hittem
tudniillik, hogy Fanny már egy másik fiúval jár s
eszerint beszéltem is vele. Sajnos, tévedtem. A
nagybátyám most azt követeli, hogy kérjek bocsánatot
Fannytól. Erre pedig nem vagyok hajlandó. Tehát véget
vetettem a barátságnak. Igaz, hogy a nagyanyám jobban
szeretné, ha Fannyval barátkoznék és nem veled, de ez
nekem eszem ágában sincs. Öregembereknek néha igen
maradi nézeteik vannak, de én nem igazodom hozzájuk.
Bizonyos fokig rá vagyok ugyan utalva a nagyszüleimre,
de nekik is szükségük van rám.
- Ezentúl - folytatta Harry - minden szerda estém
szabad, mert a nagyszüleim úgy tudják, hogy
faesztergályos tanfolyamra járok. Titokban azonban a
cionista klubot látogatom. Pedig megtiltották, mert
ők ellenzik a cionizmust. Magam sem rajongok érte, de
kissé együtt érzek a cionistákkal, s ezért
érdekelnek. Az utóbbi időben azonban ott is nagy a
zűrzavar. Az a tervem, hogy kilépek. Szerdán este
megyek oda utoljára. A jövő héttől kezdve tehát
minden szerdán este, szombaton délután, szombaton este
és vasárnap délután, sőt talán máskor is együtt
lehetünk.
- De ha egyszer ellenzik a nagyszüleid. Mégsem jöhetsz
ide a tudtuk nélkül!
- Mindegy. A szerelembe nem lehet beleszólni.
Közben elsétáltunk a sarki könyvkereskedésig s
találkoztunk Peter Wessellel, aki két másik fiú
társaságában volt. Peter hosszú ideje először
köszönt, aminek igazán nagyon örültem.
Harryval összesimulva sétáltunk tovább s végül
megbeszéltük, hogy másnap este öt perccel hét előtt
a kapujukban várok rá.
Anned
1942. július 3, péntek
Drága Kittym!
Harry tegnap feljött hozzánk és bemutatkozott a
szüleimnek. Mindenféle jóval, tortával, bonbonnal,
teával, keksszel kínáltam, de egyikünk sem nyúlt
hozzá semmihez. Se Harrynak, se nekem nem volt kedvem
tovább üldögélni. Sétálni mentünk, és bizony tíz
perccel elmúlt már nyolc óra, amikor hazaértünk. Apa
nagyon haragudott, szerinte illetlenség ilyenkor
hazajönni, ezenkívül zsidóknak nyolc óra után
veszedelmes az utcán járni. Megígértem, hogy ezentúl
tíz perccel nyolc előtt otthon leszek.
Harry holnapra meghívott otthonukba. Jopie barátnőm
állandóan ugrat vele. Pedig igazán nem vagyok
szerelmes. Szó sincs róla, barátaim csak lehetnek.
Senki se kifogásolhatja, hogy van udvarlóm, vagy
ahogyan anya mondja, „gavallérom”. Éva elárulta
nekem, hogy Harry egy este nála járt, s ő megkérdezte
tőle, ki tetszik neki jobban: Fanny-e vagy Anne? - Semmi
közöd hozzá - felelte Harry, s egész este nem is
beszéltek többé egymáshoz. De amikor Éva
kikísérte, Harry megszólalt: - Hát, ha tudni akarod,
Anne a kedvesebb, de ne mondd el senkinek. - Ezzel se
szó, se beszéd, elrohant.
Sok minden azt mutatja, hogy Harry szerelmes belém, s a
változatosság kedvéért örülök is neki. Margot
szerint Harry nagyon kedves fiú. Nekem az a
véleményem, hogy más jótulajdonságai is vannak.
Anya nagyon dicséri. Azt mondja, csinos arcú, kedves,
udvarias fiú. Boldog vagyok, hogy egész családom
kedveli Harryt. Ő is szereti az enyéimet, szerinte
azonban a barátnőim szörnyen gyerekesek és ebben
igaza is lehet.
Anned
1942. június 5, szombat reggel
Drága Kittym!
Az évzáró ünnepély szerencsésen lezajlott. A Zsidó
Színházban rendeztük meg. A bizonyítványom nem is
lett olyan rossz. Egyetlen elégtelenem van, aztán egy
ötösöm algebrából, két másik tárgyból hatosom, a
többiből hetesem, kettőből pedig nyolcasom. Az
itthoniak ezzel is nagyon meg voltak elégedve. Mert az
én szüleim másként vélekednek a bizonyítványról,
mint a többi szülők. Ők sohasem törődnek a jó vagy
rossz jegyekkel, szerintük csak az a fontos, hogy
egészséges legyek, ne viselkedjem túlságosan
neveletlenül és örüljek az életnek. Ha mindez
rendben van, majd megjön magától a többi. Én azonban
nem így gondolkodom. Nem akarok rossz tanuló lenni. A
Líceumba csak feltételesen vettek fel. Szabály szerint
el kellett volna még végeznem a Montessori iskola
hetedik osztályát is. Minthogy azonban valamennyi
zsidó gyereket át kellett helyezni a hitközségi
iskolába, az igazgató hosszas huzavona után
kettőnket, Liest és engem, feltételesen felvett. Nem
szeretném tehát, ha csalódna bennem. Margot nővérem
is megkapta a bizonyítványát. Kitűnő volt, mint
rendesen. Ha itt is volna „Cum laude” fokozat,
biztosan megkapta volna, amilyen jó feje van.
Apa az utóbbi időben sokat ül otthon.
Az irodában már nincs sok keresnivalója. Kellemetlen
lehet, ha valaki érzi, hogy felesleges. Koophuis úr
átvette a Travies, Kraler úr pedig a Kolen & Co.
céget. Néhány nappal ezelőtt, amikor együtt
sétáltam vele a kertünkben, megemlítette, hogy talán
el kell bújnunk. Arról is beszélt, hogy meglehetősen
nehéz lesz elrejtőznünk. Megkérdeztem tőle, miért
beszél erről már most.
- Hiszen tudod, Anne - felelte kissé izgatottan - hogy
már több mint egy éve ruhaneműt, élelmiszert és
bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk,
hogy a holmink a németek kezére jusson, s még
kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket.
Inkább önszántunkból tűnünk el s nem várjuk meg,
míg értünk jönnek.
- És mikor megyünk, édesapám? - kérdeztem;
megijesztett apám komoly hangja.
- Ne nyugtalankodj, kislányom, én majd elintézem.
Élvezd gondtalanul az életet, ameddig csak lehet.
Többet nem mondott. Bárcsak minél később kellene
megvalósítanunk szomorú elhatározását.
Anned
1942. július 8, szerda
Drága Kittym!
Vasárnap reggel óta annyi minden történt, mintha
évek teltek volna el. Csak nem áll tótágast az egész
világ? De ahogy látod, élek még, és apa szerint ez a
lényeg.
Élek bizony, de ne kérdezd, hol és hogyan. Persze,
mindebből semmit sem értesz, hát inkább elmondom,
hogy mi is történt vasárnap délután.
Körülbelül három óra lehetett; éppen akkor ment el
Harry, de ígérte, hogy később visszajön. Egyszerre
csak megszólalt a csengő. Én nem hallottam, mert a
verandán a fekvőszékben lustálkodtam, olvastam és
napoztam. Valamivel később Margot jelent meg feldúltan
a konyhaajtóban. - Behívó érkezett apának az SS-től
- suttogta - anya már el is ment Van Daan úrhoz. - (Van
Daan apának jó ismerőse és munkatársa.) Szörnyen
megrémültem. Behívó!... Mindenki tudja, hogy ez mit
jelent; máris magam előtt láttam a koncentrációs
tábort és a magánzárkát. - Hagyjuk, hogy elvigyék
apát? - Egyszerűen nem jelentkezik - vigasztalt Margot,
mialatt együtt vártunk a szobában anyánkra.
Anya Van Daanékhoz ment s ott megbeszéli a holnap
reggeli hurcolkodást. Van Daanék velünk tartanak, s
így heten leszünk a hátsó traktusbeli búvóhelyen.
Csendben tovább üldögéltünk. Egyetlen szót sem
váltottunk többé. Apára gondoltunk, aki mit sem
sejtve, látogatóban volt a Zsidó Szeretetotthonban, az
ottani öregeknél. Vártuk anyát. A nagy meleg és az
izgalom szavunkat vette.
Csengettek. - Ez csak Harry lehet - mondottam. - Nehogy
ajtót nyiss - figyelmeztetett Margot, ezúttal fölös
óvatosságból, mert máris hallottuk, hogy anyánk és
Van Daan úr beszélget Harryval. Majd bejöttek és
kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Azontúl
Margot vagy én minden csengetésre halkan az ajtóhoz
osontunk s megnéztük, hogy apa áll-e kint, mert mást
nem engedtünk volna be.
Margot-t és engem kiküldtek a szobából. Van Daan
négyszemközt akart tárgyalni anyánkkal. Mikor aztán
kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta,
hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most
még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat
éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a
családjuktól? De hát Margot-t nem engedjük, mondta
anya, és apa valószínűleg erre célzott a múltkor,
amikor elbújásról volt szó. Elbújni... Ugyan hová?
A városba vagy vidékre, házba vagy kunyhóba? Mikor,
hogyan és hová? Ezeket nem kérdezhettem meg a
felnőttektől, de nem tudtam másra gondolni. Közben
Margot-val becsomagoltuk iskolatáskánkba a
legszükségesebb holmit. Legelőször ezt a
keményfedelű füzetet, aztán a hajcsavarokat,
zsebkendőket, iskolakönyveket, fésűt, régi leveleket
szedtem össze. Minthogy egyre az elbújás
foglalkoztatott, sok felesleges holmit raktam be, de nem
bánom. Az emlékeimhez jobban ragaszkodom, mint a
ruháimhoz.
Öt órakor végre megérkezett apa is. Felhívtuk
Koophuis urat s kértük, hogy még este fáradjon át
hozzánk. Van Daan elment Miepért. Miep 1933 óta
dolgozik apa irodájában, s mi igen jó barátságban
vagyunk vele, meg Henkkel is, újdonsült férjével.
Miep el is jött; néhány pár cipőt, ruhákat,
kabátokat, fehérneműt és harisnyát gyömöszölt egy
bőröndbe, aztán elment, de megígérte, hogy
nemsokára visszatér. Aztán senki sem szólt többé.
Négyen voltunk, de egyikünk se vacsorázott. Még
mindig tartott a hőség, és mindent olyan hihetetlennek
éreztem magam körül. Az emeleti nagyszobát
nemrégiben bérbe adtuk egy Goudsmit nevű, harminc év
körüli embernek, aki ezen az estén - nem lévén jobb
dolga - körülbelül tíz óráig nálunk ténfergett, s
noha igyekeztünk udvariasan tudtára adni, hogy
felesleges, képtelenek voltunk szabadulni tőle.
Tizenegy óra tájban megérkezett Miep és férje, Henk
van Santen. Miep táskájában és Henk óriási
zsebeiben megint elsüllyedt néhány cipő, harisnya,
könyv és fehérnemű. Fél tizenkettőkor azután ők
is eltávoztak. Már tudtam, hogy ez lesz az utolsó
éjszaka, amelyet a saját ágyamban töltök. Olyan
fáradt voltam, hogy nyomban elaludtam és fel sem
ébredtem reggel fél hatig; akkor is anyám keltett fel.
Szerencsére a hőség kissé enyhült a vasárnapihoz
képest. Egész nap szakadt a meleg eső. Mind a négyen
úgy öltöztünk fel, mintha hűtőkamrában
szándékoznánk tölteni az éjszakáinkat. Persze ez
azért történt, hogy még jó néhány ruhadarabot
vihessünk magunkkal, hiszen egyetlen üldözött se
merte volna megkockáztatni, hogy tele bőrönddel hagyja
el a házat. Rajtam is két ing, három nadrág, egy
ruha, egy szoknya, kiskabát, felette nagykabát, két
harisnya, fűzős cipő, sapka, sál és más egyéb
volt. Már otthon beleizzadtam, de hát kit érdekelt ez
akkor?
Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját,
kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep mögött
elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. Én
ugyanis még mindig nem tudtam, hová visz az utunk. Fél
nyolckor végül mi is becsuktuk magunk mögött az
ajtót. Az egyetlen lény, „akitől” elbúcsúztam,
Moortje volt, a cicám. Őt egy Goudsmit úrhoz címlett
levélben a szomszédok gondjaira bíztuk...
A konyhában a cica számára elkészített font hús, a
mosatlan reggeli edény s a vetetlen ágyak azt a
benyomást kelthették, hogy sebtiben hagytuk el a
házat. De hát nekünk kisebb gondunk is nagyobb volt
annál, hogy miként vélekednek rólunk az emberek. Csak
menekülni kívántunk és biztos helyre kerülni.
Holnap folytatom.
Anned
1942. július 9, csütörtök
Drága Kittym!
Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg
én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig
teletömve a beledobált holmival.
A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások
szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta,
mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet
igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk
is beszélt.
Csak amikor már az utcán voltunk, közölte velem
kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk el.
Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk
és ruhaneműink egy részét, s tervük az volt, hogy
július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi
történik. A behívó miatt tervünket tíz nappal
hamarább hajtottuk végre, s így hiányos lesz a
berendezésünk. Búvóhelyünk apa irodájának
épületében lesz. A be nem avatottak ezt meglehetősen
nehezen értenék meg, ezért közelebbről is
megmagyarázom. Apának nem sok alkalmazottja volt:
Kraler, Koophuis, Miep és Elli Vossen, a huszonhárom
éves gyorsírónő, akik mindnyájan tudták, hogy
odamegyünk. Vossen raktárnokkal, Elli apjával,
valamint a két segédmunkással viszont semmit sem
közöltünk.
Az épület beosztása a következő: a földszintet
nagy üzlethelyiség foglalja el, melyet raktárnak is
használnak. A raktár ajtaja mellett van a ház
bejárata. Ez egy ajtóhoz vezet. Innen nyílik a
lépcső (A). Ezen a lépcsőn üvegezett ajtóhoz
jutunk, amelyen még nyomai látszanak annak a fekete
betűs felírásnak: „Iroda.” Nagy, világos szobába
lépünk. Ez az első irodahelyiség. Napközben itt
dolgozik Elli, Miep és Koophuis úr. A szomszédos kis
szobában áll a pénzszekrény, a ruhafogas meg egy
nagy szekrény, melyben árut tartják. Az utána
következő szoba kicsiny és meglehetősen sötét.
Azelőtt itt együtt dolgozott Kraler és Van Daan úr,
azonban csupán Kraler úr ül itt. Kraler úr irodája
az előszobából is megközelíthető egy üvegajtón
át, de ez csak belülről nyílik, kívülről nem.
Kraler szobájából a hosszú, keskeny folyosón
keresztül, a szénraktár mellett négy lépcsőfok
vezet fel az épület legszebb részébe, a főnöki
szobába. Itt minden igen szép: a finom, sötét bútor,
a linóleummal bevont padló, a szőnyegek, a rádió és
az asztali lámpa. Azon túl nagy, tágas konyha,
melegvíztárolóval és két lángú gázrezsóval.
Mellette W. C. Ez van az első emeleten.
Az első emeleti előszobából egyszerű falépcső
vezet felfelé (B). Fent egy kis benyílóhoz érünk,
melyet átjárónak neveznek. A benyílóból
jobbra-balra ajtó nyílik. A baloldali ajtó a ház
utcai traktusába vezet. Itt vannak a raktárhelyiségek,
a manzárd és az utcai padlástér. Ebből az első
traktusból hosszú, igen meredek, valódi nyaktörő
hollandi lépcső vezet a másik utcai ajtóhoz.
A benyíló jobboldali ajtaja a hátsó traktusba visz.
Nem gondolná senki, hogy az egyszerű, szürke ajtó
mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtótól csak
egyetlen lépcsőfokra kell felhágni s már benn is
vagyunk.
A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső (E)
vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a
helyiségbe, mely ezentúl a Frank-család nappali és
hálószobája lesz. A mellette levő kis szoba tölti
majd be a Frank-kisasszonyok háló- és
dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől jobbra
ablak nélküli helyiség található, benne mosdó és
elkerített W. C.-sarok. De idenyílik egy ajtó a
leányszobából is.
Ha a lépcsőn feljebb megyünk és a felsőajtót
kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a régi,
csatornaparti házban egy ennyire tágas és világos
helyiséget találunk, s benne gáztűzhelyet,
vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak
köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a
laboratórium.) Ezentúl azonban a konyhánk lesz s
egyúttal a Van Daan-házaspár hálószobája,
valamint közös nappali, ebédlő és
dolgozószobánk.
A parányi előszoba Peter Van Daan hálószobájává
lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az utcai
részen, itt is van manzárd és padlástér. Nos, ezzel
egészében bemutattam Neked a nagyszerű hátsó
traktust.
Anned
1942. július 10, péntek
Drága Kittym!
Valószínűleg untattalak lakásunk hosszadalmas
leírásával, de fontosnak tartom, hogy megtudd, hová
jutottam.
És most folytatom elbeszélésemet, amely befejezetlen
maradt. Amikor a Prinsengrachtra érkeztünk, Miep
gyorsan felvezetett bennünket a hátsó traktusba.
Aztán becsukta utánunk az ajtót, s egyedül maradtunk.
Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és
már várt bennünket. Nappali szobánk és a többi
helyiség annyira telis-tele volt mindenféle limlommal,
hogy az leírhatatlan. Valamennyi kartondoboz, amelyet az
utóbbi hónapokban az irodába küldtünk, ott
tornyosult a földön és az ágyakon. A kisszoba a
mennyezetig meg volt rakva ágyneművel. Ha estére
rendesen megvetett ágyakban akartunk aludni, azonnal
hozzá kellett látnunk a munkához, rendet kellett
teremtenünk. Anya és Margot mozdulni sem tudtak;
fáradtan, elcsigázva feküdtek az ágy matracain. De
apa és én, a család két rendcsinálója, azonnal
munkához láttunk.
Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe
be, szöget vertünk a falba, rendezgettünk s estére
holtfáradtan dőltünk a frissen áthúzott ágyba.
Napközben nem jutottunk főtt ételhez, de nem
törődtünk vele. Anyának és Margot-nak a
fáradtságtól és az izgalomtól elment az étvágyuk,
mi meg apával nem értünk rá enni.
Kedden reggel ott folytattuk, ahol hétfőn abbahagytuk.
Elli és Miep beváltották élelmiszerjegyeinket, apa
kijavította a hiányos elsötétítő papírokat, mi,
nők felsúroltuk a konyhát s megint csak dolgoztunk
reggeltől estig. Így szerdáig nem is igen volt időm
az életemben bekövetkezett változáson gondolkodni.
Ideérkezésünk óta csak most van először alkalmam
arra, hogy közöljem Veled az eseményeket, édes
Kittym, s egyben magamnak is számot adjak arról,
tulajdonképpen mi is történt és még mi történhet
velem.
Anned
1942. július 11, szombat
Drága Kittym!
Apa, anya és Margot még mindig nem tudják megszokni a
Westertoren harangját, amely minden negyedórát
elkongat. Én viszont azonnal megszerettem. Főleg
éjszakánként olyan megnyugtatónak érzem.
Bizonyára érdekel, hogyan tetszik az „odúm”.
Őszintén szólva, magam sem tudom. Azt hiszem, ebben a
házban sohasem érzem majd otthonosan magam. Ezzel
igazán nem azt akarom mondani, hogy rossz itt, csak
mintha valami igen furcsa panzióban tölteném a
szünidőmet. Persze ez eléggé buta meghatározása egy
rejtekhelynek, de igaz. Pedig a hátsó traktus ideális
rejtekhely. Bár a ház nyirkos és düledezik,
Amszterdamban, sőt egész Hollandiában sem lehetne
ennél kényelmesebben berendezett búvóhelyet találni.
Szobácskánk csupasz falai eddig meglehetősen siváran
meredeztek. Hála apának, aki annak idején egész
filmcsillag- és képeslap-gyűjteményemet idehozta,
enyv és ecset segítségével teleragasztottam az egész
falat. Most már sokkal barátságosabb, s ha Van Daanék
is megérkeznek, deszkát hozunk le a padlásról,
összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb,
mutatós bútordarabot.
Margot és anya már kissé összeszedte magát. Anya
tegnap előbb borsólevest akart főzni, de amíg lent
beszélgetett, megfeledkezett róla. A borsó szénné
égett, s le sem tudtuk vakarni a fazék aljáról.
Koophuis úr megvette nekem Az ifjúság könyvét.
Tegnap este mind a négyen bementünk a főnöki szobába
és bekapcsoltuk a rádiót. Nagyon féltem, hogy
meghallja valaki, és kétségbeesve könyörögtem
apának, hogy menjünk egy emelettel feljebb. Anya
megértette aggodalmamat és velem jött. Különben
is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy
meghallanak bennünket. Mindjárt az első napon
függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is
függönyökről, hanem csak egy-egy kartonmaradékról
van szó, mindegyik más méretű, minőségű és
mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk
őket össze. Ezeket a műremekeket rajzszögekkel
erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se
kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön tartózkodunk.
Balra tőlünk nagy üzletház, jobbra pedig bútorgyár
van. A személyzet munkaidő után nemigen tartózkodik
ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik,
hogy valaki meghall bennünket. Ezért megtiltottuk
Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan
meghűlt, s nagy adag kodeint etettünk vele.
Nagyon örülök, hogy Van Daanék kedden megérkeznek.
Így sokkal kellemesebb és változatosabb lesz az
életünk. Engem tudniillik a csend esténként és
éjszakánként úgy idegesít, hogy nem is tudom, mit
adnék érte, ha egyik-másik gyámolítónk itt maradna
nálunk éjszakára.
El se mondhatom, milyen nehezen viselem el, hogy sohasem
léphetek ki a házból, s rettentően félek, hogy
felfedeznek és agyonlőnek bennünket. A kilátások nem
valami biztatóak.
Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva
beszélgetünk, nehogy meghallják a raktárban.
De most hívnak.
Anned
1942. augusztus 14, péntek
Drága Kittym!
Egy teljes hónapig nem írtam, de hidd el, nem mindennap
akad olyan érdekes hír vagy esemény, amit
elmondhatnék. Július 13-án megérkeztek Van Daanék.
Csak 14-ére vártuk őket, július 13-a és 16-a
között azonban a németek egyre jobban
nyugtalanították az embereket; rengeteg behívót
küldtek szét. Van Daanék így biztonságosabbnak
tartották, ha egy nappal hamarabb érkeznek. Reggel fél
tízkor éppen a reggelinél ültünk, amikor
megérkezett a Van Daan-fiú; az alig tizenhat éves
Peter, egy elég unalmas, félszeg kamasz, akinek a
társaságától nem sokat várok, s magával hozta a
cicáját, Mouschit is. Van Daan úr és a felesége fél
órával később állított be. Nagyon mulattunk, mert
Van Daanné egy kalapdobozban hatalmas éjjelit hozott
magával. - Enélkül sehol sem érzem magam otthon -
magyarázta s ezt a tárgyat helyezte el elsőnek
állandó helyére, az ágy alá. Van Daan úr viszont
nem éjjelit, hanem egy összecsukható asztalkát cipelt
a hóna alatt.
Már az első napon igen barátságos hangulatban
étkeztünk együtt Van Daanékkal, s három nap múlva
eszünkbe sem jutott, hogy nem vagyunk egy nagy család.
Van Daanék természetesen sok mindent elmeséltek
nekünk a legutóbbi hét eseményeiből. Ennyi idő telt
el, amióta eltűntünk a világból. Például az is
borzasztóan érdekelt bennünket, hogy mi történt a
lakásunkkal és Goudsmit úrral.
Van Daan a következőket mesélte:
- Hétfő reggel kilenc órakor Goudsmit úr felhívott
telefonon és kért, hogy keressem fel. Azonnal elmentem
hozzá. Nagyon izgatottan fogadott. Megmutatta a
Frank-család hátrahagyott levelét és annak
értelmében a macskát át akarta vinni a
szomszédokhoz, amit én csak helyeseltem. Goudsmit úr
attól tartott, hogy házkutatás lesz, s ezért
bejártuk a szobákat, rendet teremtettünk és
leszedtük az asztalt.
Közben Frankné íróasztalán felfedeztem egy
jegyzettömböt, amelyre egy maastrichti cím volt
felírva. Bár jól tudtam, hogy ezt a feljegyzést
Frankné szándékosan hagyta hátra, úgy tettem, mintha
nagyon megdöbbennék s kértem Goudsmit urat, hogy
azonnal égesse el ezt a „szerencsétlen
papírszeletet”.
Egyre azt erősítgettem, hogy sejtelmem sem volt
Frankék eltűnési szándékáról, de a cím láttán
nagyszerű ötletem támadt. - Goudsmit úr - mondottam -
most jutott csak az eszembe, mit jelenthet ez a néhány
sor. Határozottan emlékszem, hogy körülbelül fél
évvel ezelőtt egy magas rangú katonatiszt járt
Frankéknál az irodában, valószínűleg a családfő
gyermekkori barátja, és megígérte, hogy szükség
esetén segít rajtuk. Ez az ember Maastrichtban is
megfordult. Azt hiszem, most betartotta ígéretét és
Frankékat valamilyen úton-módon előbb Belgiumba,
onnan pedig Svájcba segíti. Kértem Goudsmit urat,
mondja ezt el mindazoknak, akik Frankék sorsa felől
érdeklődnének. Maastrichtről persze ne tegyen
említést.
Ezzel aztán el is mentem. Az ismerősök már ebben a
változatban értesültek a szökésről, mert azóta én
is többektől értesültem róla.
Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még
jobban derültünk az emberek képzelőtehetségén, mert
megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén
mind a négyünket kerékpáron látott elrobogni, egy
asszonyismerősünk pedig határozottan állította, hogy
katonai autóra raktak fel bennünket.
Anned
1942. augusztus 21, péntek
Drága Kittym!
„Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely.
Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel
eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett
kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze
olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik,
mintha ajtó volna.
A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis
elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen
támogat bennünket. Ha ezután a földszintre akarunk
menni, előbb le kell hajolnunk, aztán ugranunk egyet,
mert eltüntettek egy lépcsőfokot. Három nap alatt
valamennyiünk homlokán egész csomó dudor
sorakozott, mert mindig beleütöttük a fejünket az
alacsony ajtófélfába. Most azonban a szemöldökfát
kikárpitozták egy szövetdarabbal, amelybe faforgácsot
tömtek. Majd meglátjuk, jobb lesz-e így!
Egyelőre nemigen tanulok. Szeptemberig szünidőt
engedélyeztem magamnak. Azután majd apa foglalkozik
velem, mert rengeteget felejtettem abból, amit az
iskolában tanultam.
Nem valami változatos az életünk. Van Daan úr meg én
örökösen kötözködünk egymással. Margot-t azonban
nagyon kedveli. Mama néha úgy bánik velem, mint egy
kisbabával, s ezt ki nem állhatom. Máskülönben javul
a helyzet. Peterrel még mindig nem barátkoztam össze.
Unalmas fiú. Naphosszat lustálkodik az ágyban, olykor
fúr-farag valamit, aztán újból csak szundikál.
Micsoda mafla!
Kint megint szép, meleg az idő, és ezt mindennek
ellenére ki is használjuk, amennyire csak lehet. Fent a
padláson kinyitunk egy összecsukható ágyat és
sütkérezünk a padláslyukon beáramló napsugarakban.
Anned
1942. szeptember 2, szerda
Drága Kittym!
A Van Daan házaspár csúnyán összeveszett. Sose
láttam ilyet, mert apának és anyának eszébe nem
jutna így kiabálni. Pedig olyan csekélységen kaptak
össze, amire kár volt egyetlen rossz szót is
vesztegetni. De hát - ki-ki a saját gusztusa szerint.
Peternek ez persze igen kellemetlen, hiszen hozzájuk
tartozik. Bár senki sem veszi őt komolyan, mert
szörnyen kényeskedő és lusta. Tegnap is
kétségbeesett, mert a nyelve megkékült. Ez a
különös tünet azonban éppoly gyorsan eltűnt,
ahogyan keletkezett. Ma viszont sálat vett magára. Azt
mondja, megmerevedett a nyaka és a derekát is
fájdítja. De a szívére, a veséjére és a tüdejére
is panaszkodik. Igazi hipochonder. (Ezt így hívják,
ugye?)
Anya és Van Daanné se nagyon imádják egymást. Van is
elég ok a kelletlenségre. Hogy csak egyetlen példát
említsek, őnagysága három darab kivételével
valamennyi lepedőjét kivette a közös
fehérneműszekrényből. Úgy gondolja, hadd használja
az egész társaság anya holmiját. Valószínűleg
meglepődne, ha anya is ugyanezt tenné.
Őnagyságát továbbá a gutaütés kerülgeti, mert
mindnyájan az ő porcelán étkészletét használjuk.
Állandóan ki szeretne bennünket hogy hová tettük a
tányérjainkat. Közelebb vannak hozzá, mint gondolná.
A padlásra, a reklámanyag mögött helyeztük el egy
kartondobozban. Rejtőzésünk ideje alatt a
tányérjaink nem kerülnek elő, ami nagyon helyes.
Velem azonban mindig történik valami baleset. Tegnap is
darabokra törtem őnagysága egyik leveses tálját.
Óó - kiáltotta őnagysága dühösen - miért nem
vigyázol jobban; jól tudod, hogy ez az utolsó
megmaradt darabom.
Van Daan úr viszont az utóbbi időben mézédesen
beszél velem. Bánom is én! Ma reggel anyától újra
szörnyű fejmosást kaptam, pedig ki nem állhatom az
ilyesmit. Felfogásunk pontosan és homlokegyenest
ellenkezik egymással. Apa angyali, bár néha, öt
percre, ő is megharagszik rám.
A múlt héten kis változatosság köszöntött be
egyhangú életünkbe, egy nőkről szóló könyvvel és
Peterrel kapcsolatban. Tudnod kell ugyanis, hogy Peter
és Margot majdnem minden könyvet elolvashat, amit
Koophuis úr kölcsönöz nekünk, ez egy kivételével,
amelyet a felnőttek a maguk számára tartottak fenn. Ez
azonban még jobban felcsigázta Peter
érdeklődését. Ugyan miféle titkok lehettek abban a
könyvben? Míg anyja az első emeleten beszélgetett,
észrevétlenül elcsente s zsákmányával a
padlásra ment. Néhány napig nem történt semmi. Van
Daanné már régen tudott a fia csínyjéről, de nem
árulta el. Végül azonban Van Daan úr is rájött a
turpisságra, a könyvet elkobozta s azt hitte, hogy az
ügy ezzel el is van intézve. Nem számolt fia
kíváncsi természetével. Mert Petert apjának erélyes
fellépése egyáltalán nem térítette el
szándékától.
Törte a fejét, hogyan juthatna ehhez a ritka, érdekes
könyvhöz. Közben őnagysága is tapogatózott
anyánál, mi a véleménye a kérdésről. Anya a
könyvet nem tartotta különösen alkalmasnak Margot
számára, de az volt a véleménye, hogy a legtöbb
könyvet elolvashatja.
- Persze Margot és Peter között nagy a különbség -
jegyezte meg anya - először is Margot leány és a
lányok mindig érettebbek a fiúknál, másodszor Margot
már több komoly könyvet ismer és nem töri magát
olyasmi után, ami tilos, harmadszor pedig Margot sokkal
műveltebb és értelmesebb, ami magasabb iskolai
képzettségével magyarázható.
Őnagysága igazat adott anyának, de elvileg
helytelennek tartotta, hogy serdülő korban levő
gyerekek felnőtteknek való könyveket olvassanak.
Peter közben kileste, hogy mikor juthat észrevétlenül
a könyvhöz. Este fél nyolckor, amikor az egész
család rádiót hallgatott a főnöki szobában,
felsurrant kincsével a padlásra. Fél kilencre vissza
akarta tenni a helyére, de az olvasmány annyira
lekötötte, hogy megfeledkezett az idő múlásáról s
éppen akkor robogott le a lépcsőn, amikor anyja és
apja beléptek a szobába. Ami ezután történt, az
előrelátható volt. Egy nyakleves, egy csattanás, egy
ugrás, s a könyv az asztalra került, Peter pedig a
padlásra menekült. Ez volt a helyzet, amikor
elkövetkezett a vacsora ideje. Peter fent maradt, senki
sem törődött vele, s éhesen kellett lefeküdnie.
Vidáman beszélgetve fogyasztottuk vacsoránkat, amikor
hirtelen átható fütty hallatszott. Letettük a villát
és sápadt, rémült arccal néztünk egymásra. Aztán
a kályhacsövön keresztül meghallottuk Peter hangját:
- Hát akkor nem megyek le. Jó? - Van Daan felugrott.
Asztalkendője lerepült a földre s rákvörös arccal
kiáltotta: - Most aztán elég. - Apa megfogta a
karját, mert a legrosszabbtól tartott, s a két
férfi együtt ment fel a padlásra. Hosszabb ellenkezés
és rugdalózás után Petert a szobájába
ráncigálták s rácsukták az ajtót. Tovább ettünk.
Őnagysága egy szelet vajaskenyeret akart készíteni
szerelmetes fiának, de Van Daan úr kérlelhetetlen
maradt. Kijelentette: - Ha Peter nem kér azonnal
bocsánatot, fent alszik a padláson.
Ez ellen tiltakoztunk, mondván, hogy a koplalás már
elég büntetés. Peter meghűlhet, s nem lenne éppen
kellemes orvost hívni a házba.
Peter volt hajlandó bocsánatot kérni. Inkább felment
a padlásra. Van Daan úr nem törődött vele tovább,
reggel pedig megállapította, hogy fia az ágyában
aludt.
Reggel hét órakor azonban már újra a padláson volt s
csak apa barátságos szavaira jött le közénk. Van
Daanék három napig komor képet vágtak, nem beszéltek
egymással, de aztán újra ment minden a maga útján.
Anned
1942. szeptember 21, hétfő
Drága Kittym!
Ma elmondok egyet-mást a hátsó traktus életéből.
Van Daanné kiállhatatlan teremtés. Folytonosan
megpirongat, mert sokat fecsegek. Mindig talál valamit,
amivel bosszanthat bennünket. Mostanában nem hajlandó
elmosni a fazekakat, hanem ahelyett, hogy egy
üvegtálkába tenné az ételmaradékot, ahogy szoktuk,
meg hagyja romlani a fazékban. A következő
mosogatásnál azután Margot-nak hét piszkos fazekat
kell elmosnia, őnagysága pedig sopánkodik: -
Margot-kám, Margot-kám, bizony sok a dolgod!
Apával együtt családfánk felállításával
foglalkozom. Így elődeinkről is megtudok egyet-mást,
s ez rettentően érdekel.
Koophuis úr minden héten hoz nekem néhány ifjú
leányoknak való könyvet. El vagyok ragadtatva a Joop
ter Heul-sorozattól. Cissy van Marxveldt könyvei
általában szintén tetszenek nekem, az Egy nyári
ostobaság címűt négyszer is elolvastam s még most is
derülök a mulatságos részleteken.
Hozzáfogtunk a tanuláshoz. Sokat foglalkozom a francia
nyelvvel. Öt rendhagyó igét magolok be naponta. Peter
nagy sóhajtozások közepette kezdett el angolul
tanulni. Egyes iskolakönyveket csak mostanában
kaptunk meg, de füzettel, ceruzával, vonalzóval és
címkével bőven elláttuk magunkat, még az otthoni
készletből. Néha meghallgatom az Oranje adót.
Nemrégiben Bernát herceg beszélt. Elmondta, hogy
körülbelül januárban gyermekük születik. Ennek
nagyon örültem, de a többiek csodálkoznak
királyhűségemen.
Néhány nappal ezelőtt megállapították, hogy még
igen tudatlan vagyok. Ezért másnap alaposan nekiláttam
a tanulásnak. Semmi kedvem hozzá, hogy majd
tizennégy-tizenöt éves fejjel beültessenek az első
osztályba.
Azt is hozzátették, hogy jóformán egyetlen komolyabb
könyvet se szabad olvasnom. Anya jelenleg az Urak, nők
és szolgák című regényt olvassa. Ez nekem tilos,
Margot-nak azonban nem. Nekem előbb még sokat kell
művelődnöm, hogy olyan legyek, mint tehetséges
nővérem. Azután arról volt szó, hogy sejtelmem sincs
a filozófiáról, pszichológiáról és
fiziológiáról. De jövőre talán már okosabb leszek!
(A fenti nehéz szavakat gyorsan kikerestem a
Koenenből.)
Arra az ijesztő megállapításra jutottam, hogy csak
egy hosszú ujjú ruhát és három kötött kabátkát
hoztam magammal a télre, mire apa megengedte, hogy egy
pulóvert kössek fehér gyapjúfonálból. A fonal nem
valami szép, viszont jó meleg. Van még néhány
ruhánk az ismerősöknél, de ezeket, sajnos, csak a
háború után kaphatjuk vissza, ha ugyan addig
meglesznek még.
Éppen őnagyságáról írtam, amikor odajött hozzám.
Puff, gyorsan összecsaptam a naplót.
- Nos, Anne, megnézhetem, hogy mit írtál?
- Nem, asszonyom.
- Legalább az utolsó oldalt.
- Nem, azt sem, asszonyom.
Egy pillanatra megrémültem, mert éppen ezen az oldalon
jellemeztem őt, mégpedig nem a leghízelgőbben.
Anned
1942. szeptember 25, péntek
Drága Kittym!
Tegnap este ismét felmentem Van Daanékhoz, egy kis
tereferére. Olykor egészen kellemesen telik náluk az
idő. Közben molyirtó ízű kekszet rágcsálunk (a
kekszesdobozt ugyanis a molyirtóval beszórt
ruhaszekrényben tartják), és limonádét iszunk
hozzá.
Peterről volt szó. Elmondtam, hogy igen gyakran
megsimogatja az arcomat, s ezt nem szeretem, mert nem
állhatom a simogatós fiúkat.
Erre amúgy szülők módjára megkérdezték, hogy nem
tudnám-e szeretni Petert, hiszen ő valószínűleg
nagyon szeret engem. Jaj nekem - gondoltam és így
feleltem: - Szó sincs róla! - Mit szólsz ehhez, Kitty?
Aztán elmondtam, hogy Peter kissé félszeg, s úgy
látszik, sokszor zavarban van, de hát így van ez az
olyan fiúknál, akik még keveset fordultak meg lányok
társaságában.
El kell ismernem, hogy a hátsó traktus
rejtekhely-bizottságának férfikülönítménye igen
találékony. Képzeld, újabban mit sütöttek ki.
Üzenni akarnak Van Dijknak, a Travies-cég
vezérképviselőjének, jó ismerősünknek, aki az
üldözöttek holmiját megőrzi. Gépen írott levelet
küldenek az egyik üzletfélnek, egy
Zeeuws-Vlaanderenben lakó drogistának azzal, hogy a
mellékelt levelet a mellékelt borítékban juttassa el
Van Dijknak. Így Van Dijk is elolvashatja anélkül,
hogy gyanút fogna. Azért választották éppen
Zeelandot, mert ez a tartomány Belgiummal szomszédos
és így könnyű átcsempészni a levelet.
Anned
1942. szeptember 27, szerda
Drága Kittym!
Az utóbbi időben rengeteget kikapok anyától. Sajnos,
nem vagyunk valami jó viszonyban egymással és
Margot-val se nagyon egyezünk. Családunkban persze
sohasem kerül sor olyan kitörésekre, mint Van
Daanéknál, de így is elég nehéz a helyzetem. Margot
és anya természete egészen más, mint az enyém, s
még a barátnőim is jobban megértenek, mint az
édesanyám. Elég baj ez!
Gyakran beszélgetünk olyan háború utáni
kérdésekről, mint például, hogy nem szabad
lenézően beszélni a cselédlányokról. Ezt én
ugyanolyan csúfnak tartom, mint mondjuk a Mevrouw meg a
Juvrouw megkülönböztetést a férjes asszonyoknál.
Őnagysága, mint már annyiszor, ma is ballábbal kelt
fel; igen kedves, s ugyanakkor egyre több holmit zár el
a sajátjából. Sajnos, anya nem válaszol minden egyes
eltűnt Van Daan-tárgyra egy Frank-tárgy
elzárásával.
Vannak emberek, akik nem érik be azzal, hogy saját
gyermeküket neveljék, hanem ismerőseik gyermekének
nevelésébe is beleavatkoznak. Van Daanék is ilyenek.
Margot-n nincs mit nevelni; ő természettől fogva jó,
kedves és okos. Nálam viszont bőven akad olyan rossz
tulajdonság, ami belőle hiányzik. Az asztalnál
nemegyszer ide-oda röpködnek a figyelmeztető szavak
és az én szemtelen válaszaim. Apa és anya mindig
lelkesen a védelmükbe vesznek, nélkülük nem tudnám
minden arcrándulás nélkül újból és újból
folytatni a harcot. Bár egyre arra kérnek, hogy
beszéljek kevesebbet, ne avatkozzam bele mindenbe és
legyek szerényebb, legtöbbször nem viselkedem
helyesen. És ha apa nem volna mindig olyan türelmes
velem szemben, már régen lemondtam volna a reményről,
hogy teljesítsem a szülői követelményeket, noha
azok igazán nem nagyok.
Ha egyik-másik főzelékből, amit egyáltalán nem
szeretek, keveset veszek, s helyette több krumplit
eszem, a Van Daan-házaspár, de főleg őnagysága nem
képes napirendre térni afelett, hogy ennyire
elkényeztetnek.
- Miért nem veszel több főzeléket, Anne? - csap le
rám.
- Köszönöm, asszonyom, nem kérek - mondom - jó nekem
a krumpli is.
- Pedig a főzelék igen egészséges. Anyád is ezt
mondja, végy csak belőle még - erőszakoskodik, míg
végre apa közbeszól és védelmébe vesz.
Őnagysága erre kikel magából: - Azt nézte volna meg,
hogyan nevelték nálunk a gyerekeket. Ez nem nevelés.
Annét szörnyen elkényeztették. Ha Anne az én lányom
volna, nem engedném meg neki...
Aztán jön a szóáradat: - Ha Anne az én lányom volna
stb. Szerencsére nem vagyok a lánya.
Ami a nevelés kérdését illeti, tegnap őnagysága
utolsó szavait előbb csend követte, aztán apa
válaszolt: - Azt hiszem, igen jól neveltük. Annyit
mindenesetre megtanult, hogy a maga végnélküli
prédikációira már nem is válaszol. Ami a főzeléket
illeti, arra csak azt mondhatom, hogy ki-ki nézzen a
saját tányérjába.
Őnagysága így alaposan leégett. A fenti idézet
ugyanis arra célzott, hogy ő is elég kevés
főzeléket szedett a tányérjára. Azt válaszolta,
hogy a sok főzelék lefekvés előtt nem tesz jót az
emésztésének. No legalább majd nem köt belém
többé. Van Daanné ilyenkor igen mulatságos látvány.
Hirtelen elpirul, míg nekem szerencsére egy arcizmom se
rándul. Titokban persze majd megpukkad emiatt.
Anned
1942. szeptember 28, hétfő
Drága Kittym!
Még nagyon messze voltam előbbi levelem
befejezésétől, de abba kellett hagynom. Nem tudom
magamban legyőzni a kívánságot, hogy beszámoljak
neked egy másik szóváltásról, de mielőtt
hozzáfogok, elmondom a következőket:
Helytelenítem, hogy felnőtt emberek oly hamar, oly
sokszor és minden apróságon összezördülnek. Eddig
azt hittem, hogy a marakodás csak gyerekszokás, s
idővel ki lehet nőni belőle. Persze néha-néha van ok
„igazi” veszekedésre is, de az itteni szóáradat
nem egyéb gyerekes marakodásnál. Minthogy ez itt
hozzátartozik a napirendhez, voltaképpen már
hozzászokhattam volna; de hát sajnos, nem tudom
megszokni és nem is fogom addig, amíg majd minden
vitánál (ezt a szót a „marakodás” helyett
használom) én is szóba kerülök. Semmit, de a szó
szoros értelmében semmit sem hagynak annyiban, amit én
csinálok: egyenként és részletezve bírálják és
szóvá teszik a magatartásomat, jellememet, modoromat,
s nekem illetékes helyről jövő kívánságra csendben
le kell nyelnem a sok sértést, korholást, pedig ehhez
egyáltalán nem szoktam hozzá. De nem! Eszemben sincs,
hogy tovább is hagyjam magam sértegetni. Majd
megmutatom nekik, hogy Anne Frank nem esett a feje
lágyára. Majd csodálkoznak és befogják azt a nagy
szájukat, ha rájuk sütöm, hogy jobb lesz, ha nem
engem, hanem magukat nevelik. Micsoda magatartás ez?
Olyanok, mint a barbárok! Minduntalan elképedek ennyi
modortalanság és főleg... butaság láttán (itt Van
Daannéra gondolok), de mihelyt magamra találok - és ez
hamarosan bekövetkezik - alaposan odamondogatok nekik, s
akkor majd másképp beszélnek!
Hát tényleg olyan modortalan, önfejű, öntelt,
szerénytelen, buta, lusta stb. vagyok, mint azt a felső
emeleten lakók állítják? Szó sincs róla. Jól
tudom, hogy sok hibám és rossz tulajdonságom van, de
ők ezt eltúlozzák.
Fogalmad sincs róla, Kittym, hogy néha mennyire elfut a
pulykaméreg, amikor szidnak és korholnak! Tudom, hogy
nem bírom már soká, s egy szép napon kitör belőlem
a keserűség.
De ebből most elég ennyi. Már úgyis sokat untattalak
a veszekedésekkel. Mégsem hallgathatok el előtted
egy rendkívül érdekes asztali beszélgetést.
Szóba került, hogy Pim milyen rendkívül szerény
ember. (Pimnek becézzük édesapámat.) Az ő
szerénysége tudniillik olyan kétségbevonhatatlan
tény, hogy még a legbutábbak sem kételkedhetnek
benne. Őnagysága ekkor hirtelen közbeszólt, mert
hiszen mindenbe beleüti az orrát: - Én is nagyon
szerény vagyok, sokkal szerényebb, mint a férjem.
Hát ilyet még életemben nem hallottam! Ezzel a
megjegyzésével aztán végleg bebizonyította, hogy
szerény! Van Daan úr, aki úgy vélte, hogy meg kell
magyaráznia a „sokkal szerényebb, mint a férjem”
kitételt, nyugodt hangon jegyezte meg: - Nem is akarok
szerényebb lenni. Világéletemben azt tapasztaltam,
hogy a szerénytelen emberek sokkal többre viszik, mint
a szerények. - Van Daan azután hozzám fordult: - Anne,
csak ne légy szerény, mert ezzel nem sokra mégy!
Anya teljesen egyetértett vele. De Van Daannénak, mint
mindig, most is hozzá kellett szólni ehhez a nevelési
kérdéshez. Ez alkalommal azonban nem hozzám intézte
szavait, hanem a szüleimhez: - Különös
életfelfogásra vall, hogy ilyesmire tanítják Annét.
Bizony engem fiatalkoromban másként neveltek. De
arról is meg vagyok győződve, hogy ez most sincs így
mindenhol, csak a maguk modern családjában! - Ez
utóbbi megjegyzésével anyám sokszor hangoztatott
haladó szellemű nevelési módszerére célzott.
Közben őnagysága rákvörös lett az izgalomtól, anya
ellenben nyugodt maradt. Aki hamar kivörösödik,
felhevül, önmagát izgatja s végül alulmarad
ellenfelével szemben. Anyám nem hevül fel könnyen, s
most is minél gyorsabban napirendre akart térni az ügy
felett. Ezért rövid gondolkodás után így válaszolt:
- Tudja, Van Daanné, őszintén szólva én is azt
hiszem, sokkal helyesebb, ha valaki az életben kevésbé
szerény. Például a férjem, Margot meg Peter
rendkívül szerény. A maga férje, Anne, maga és én
viszont nem vagyunk szerénytelenek, de azért nem
hagyjuk magunkat háttérbe szorítani.
Őnagysága: - De asszonyom, nem érti, hogy én igazán
szerény vagyok? Mi jut eszébe, engem szerénytelennek
nevezni?
Anya: - Ön bizonyára nem szerénytelen, de senki sem
tartaná kifejezetten szerénynek.
Őnagysága: - Valóban tudni szeretném, miért vagyok
szerénytelen! Ha nem gondoskodnék magamról, más
aztán igazán nem törődne velem, sőt éhen is
halhatnék. Mégis éppoly szerény vagyok, mint a maga
férje.
Ez a mulatságos önvédelem anyát csak nevetésre
késztette. Őnagysága viszont úgy felbőszült, hogy
kitűnő szónoklatát még egy sorozat pompás
holland-német és német-holland mondással toldotta
meg, míg végre ez a született szónok úgy
belezavarodott a saját szavaiba, hogy felemelkedett és
ki akart menni a szobából. Ekkor akadt meg a szeme
rajtam. Te, ha láttad volna! Szerencsétlenségemre
abban a pillanatban, amikor hátat fordított nekünk,
részvevően és gúnyosan csóváltam a fejem, nem
szándékosan, inkább akaratlanul, a szóáradat hatása
alatt. Van Daanné erre visszafordult s német nyelven
durva, közönséges és csúf szitkokat szórt rám,
pontosan úgy, ahogyan a kövér, vörösképű
halaskofák szokták. Öröm volt nézni. Ha rajzolni
tudnék, a legszívesebben ebben a pózban örökítettem
volna meg, olyan nevetséges volt ez a kis buta,
hóbortos nő!
Egyet azonban megtanultam: csak akkor ismered meg az
embereket igazán, ha egyszer, amúgy istenigazában
kiveszekszed magad velük. Csak így tudod meg, milyen a
jellemük!
Anned
1942. szeptember 29, kedd
Drága Kittym!
A bujkálók mindenféle fura helyzetbe kerülnek.
Képzeld: nincsen fürdőkádunk, s egy kisebb
bádogteknőben fürdünk, mert csak az irodában van
meleg víz (irodán mindig az egész alsó emeletet
értem). Heten, egymás után élvezzük ezt a
gyönyörűséget.
De mert mi heten merőben különböző lények vagyunk,
és a szemérmesség némelyikünknél jobban ki van
fejlődve, a család minden egyes tagja más-más helyet
keres magának, ha fürdik. Peter ilyenkor a konyhába
megy, pedig ott egy üvegajtó van; s előbb mindenkit
külön-külön felkeres és közli, hogy fél óráig
tilos a konyha felé menni. Ezt a rendszabályt
kielégítőnek tartja. Van Daan úr a felső emeletre
megy fürdeni. Ő a maga szobáját tartja a
legbiztonságosabbnak, s ez megéri neki azt a
kényelmetlenséget, hogy a forró vizet fel kell
cipelnie a lépcsőn. Őnagysága egyelőre
egyáltalán nem fürdik; meg akarja előbb figyelni,
melyik a legjobb hely. Apa a főnöki szobában, anya a
konyhában, a kályhaellenző mögött tisztálkodik;
Margot meg én az első irodahelyiséget választottuk
pancsolószobának. Szombat délutánonként
lefüggönyözünk és a sötétben tisztálkodunk.
Közben, míg az egyik soros, a másik a függöny
résén át kikémlel az utcára, s azon csodálkozik,
hogy milyen mulatságosak innen a járókelők.
A múlt hét óta unom ezt a fürdőző helyet s
kényelmesebb hely után szimatolok. Peter azt ajánlja,
hogy tegyem a teknőt a tágas alsó emeleti W. C.-be.
Itt, ha beülök a teknőbe, villanyt gyújthatok,
magamra zárhatom az ajtót, segítség nélkül
kiönthetem a vizet s nem kell félnem kíváncsi
tekintetektől. Először vasárnap vettem igénybe szép
fürdőszobámat, s bármilyen furcsán hangzik, ez
különb a többinél.
A múlt héten szerelő járt a földszinten és iroda W.
C.-jének vízvezeték- és lefolyó csövét áthelyezte
az előszobába. Erre a változtatásra azért volt
szükség, mert ha véletlenül zord telünk lesz,
könnyen befagyhat a vízvezeték. A szerelő ottléte
egyáltalán nem volt számunkra kellemes. Nemcsak egész
nap nélkülöztük a vizet, de még W. C.-re sem
mehettünk. Persze, nem valami finom modorra vall, ha
elmondom, mit tettünk, hogy áthidaljuk a
nehézségeket, de hát én nem vagyok álszemérmes,
ilyenekről is beszélek.
Apa meg én elrejtőzésünk kezdetén kerítettünk
magunknak egy-egy rögtönzött éjjeli edényt, értsd,
hogy befőttes üvegeket áldoztunk fel erre a célra.
Ezeket a befőttes üvegeket a szerelő ottlétének
idejére beállítottuk a szobába. Szükségletünket
napközben ebbe végeztük s persze nem önthettük ki.
Nem ez volt azonban a legkellemetlenebb; inkább az volt
a borzasztó, hogy egész nap csendben kellett ülnünk s
még csak nem is beszélgethettünk. El se tudod
képzelni, hogy ez milyen nehezére esett kvak-kvak-kvak
kisasszonynak. Hiszen más napokon is csak suttogni
szoktunk, de meg se mukkanni, meg se moccanni még ennél
is tízszer rosszabb. Háromnapi lapítás után már
fájt és teljesen elzsibbadt a hátsórészem; csak az
esti torna segített rajta.
Anned
1942. október 1, csütörtök
Drága Kittym!
Tegnap szörnyen megijedtem. Este nyolckor hirtelen
erélyesen csengettek. Sejtheted, mitől tartottam. Csak
akkor nyugodtam meg, amikor mindnyájan bizonygatták,
hogy vagy néhány vásott kölyök, vagy pedig a postás
csengetett.
Napjaink szinte teljesen eseménytelenek. A konyhában
egy Lewin nevű kis zsidó gyógyszerész dolgozik,
Kraler úr megbízásából. Minthogy kitűnően ismeri
az egész házat, egyre attól félünk, hogy egyszer
eszébe jut valami, s meg akarja nézni a fenti
laboratóriumot. Csendben vagyunk, mint a kisegerek.
Három hónappal ezelőtt ugyan ki gondolta volna, hogy a
higany-Anne órákig csendben tudjon maradni?!
Huszonkilencedikén volt Van Daanné születésnapja.
Nagy ünnepséget nem csináltunk belőle, de azért
megajándékoztuk virággal, kisebb tárgyakkal és
néhány falattal. Férjeura piros szegfűcsokorral
kedveskedett neki. Ez, úgy látszik, családi
hagyomány. Ha már őnagyságánál tartunk, elmondom,
hogy állandó bosszúságom forrása, mert folyton
kacérkodik apával. Simogatja az arcát és a haját,
jó magasra felhúzza a szoknyáját, s úgynevezett
szellemességekkel szórakoztatja; így szeretné
magára terelni Pim figyelmét. Szerencsére Pim nem
tartja se szépnek, se csinosnak, és nem vesz
tudomást flörtölési kísérleteiről. Mint tudod,
igen féltékeny természetű vagyok s nem tudom
elviselni az ilyesmit. Anya sem viselkedik így Van Daan
úrral, amit szemébe is mondtam őnagyságának.
Peter néhanapján meglepően szellemes. Van egy közös
szenvedélyünk: szeretünk maskarába öltözni s ezen
nagyokat nevetni. Peter egy ízben megjelent anyjának
egy rendkívül szűk szoknyájában, én pedig az ő
öltönyét vettem fel. Peter női kalapot tett a
fejére, én pedig férfisapkát. A felnőttek kétrét
görnyedtek a nevetéstől, és mi is nagyszerűen
mulattunk.
Elli a Bijenkorfnál új szoknyát vásárolt Margot-nak
meg nekem. Vacak szövetből készült. Olyan, mint a
zsák. Az egyik huszonnégy, a másik hét forint
ötvenbe került. Micsoda árak, ahhoz képest, hogy
azelőtt mennyiért vettünk ilyesmit!
Közölni szeretnék Veled valamit. Elli Margot-nak,
Peternek meg nekem gyorsírási leckefüzeteket rendelt
valamilyen egylettől. Meglátod, milyen tökéletes
gyorsírók leszünk jövőre. Én legalább igen
fontosnak tartom, hogy ezt a titokzatos írást alaposan
megtanuljam.
Anned
1942. október 3, szombat
Drága Kittym!
Tegnap ismét kellemetlenségem volt. Anya szörnyen
kikelt magából és minden bűnömet elmondta apusnak.
Nagyon sírt, természetesen én is, pedig különben is
rettentően fájt a fejem. Apusnak végül is
bevallottam, hogy sokkal jobban szeretem anyánál, mire
azt felelte, hogy ez majd másképp lesz, de én nem
hiszem. Erőszakkal kényszerítem rá magam, hogy
rendesen viselkedjem anyával szemben. Apus azt
kívánja, hogy ha anya rosszul érzi magát, vagy fáj a
feje, önként ajánljam fel neki a segítségemet, de
én erre nem vagyok hajlandó.
Szorgalmasan tanulok franciául és már a La belle
Nivernaise-t olvasom.
Anned
1942. október 9, péntek
Drága Kittym!
Ma csupa kellemetlen és lesújtó hírről számolhatok
be. Zsidó ismerőseinket csoportosan elhurcolják. A
Gestapo nem bánik velük kesztyűs kézzel: egyszerűen
tehervagonokba rakják őket s elszállítják
Westerborkba, a drentei nagy zsidó gyűjtőtáborba.
Több száz embernek van ott egyetlenegy mosdója és W.
C. is kevés. A fekhelyek egymás felett vannak.
Férfiak, asszonyok, gyermekek mind együtt alusznak.
Így terjed az erkölcstelenség: teherbe esett sok
asszony és lány, aki régebben van ott.
Megszökni lehetetlen. A tábor legtöbb lakója meg van
bélyegezve
|